Anya bármi áron - Az élet börtönében

Talán csak a házassága első éveiben volt boldog. Aztán jöttek a gondok, de fülében mindig ott csengett: "Jóban, rosszban, egészségben, betegségben... mindörökké". Talán mindennek így kell és így kellett lennie. Sokszor büntetve érezte magát a sors által, de a büntetés miértjére nem tudott rájönni. Ő csak szeretni akart, a gyerekeit, a férjét, a családját, nevetni felhőtlenül és a munkájával segíteni minél több embernek.
Néhány év és már csak a gyerekei tartották életben. Önbizalma egyre jobban megcsappant, minden nap kapott valami megjegyzést otthon. Bármit is tett, a férjének lassan már semmi nem volt jó. Ha becsukta az ablakot, akkor az volt a baj, mert nem volt benn levegő. Ha kinyitotta, akkor bejöttek a legyek. A ruhájának sosem lehetett elég magas a dekoltázsa, a szoknyája sosem volt elég hosszú. Fodrászhoz, kozmetikushoz biztosan azért ment, mert valaki másnak akart tetszeni. Neki már nem jelentett újdonságot, ha lehallgatták a telefonját, olvasgatták az sms-eit és a leveleit. Amikor férjhez ment, szerelmes volt. Talán másoknál rövidebb időre volt szüksége ahhoz, hogy ez átalakuljon szeretetté, majd tiszteletté. Mert a tiszteletet megérdemelte a férje, hisz rengeteget segített a mindennapi teendőkben, a gyerekeit is szerette. A külvilág számára ők egy boldog család voltak. De neki valami hiányzott. Egy olyan élet, ahol meghallgatják, ahol nem csak negatív kritikákat kap minden tettéért, ahol egy kicsit megdicsérik, ahol a szerelmeskedés nem abból áll, hogy ki kell szolgálnia a másik igényeit...
Aztán az állandó ellenőrzések ellenére az új szerelem berobbant az életébe. Ez a másik ember olyan dolgokat hozott ki belőle, amiről még ő maga sem tudta, hogy valahol benn, mélyen elrejtve létezik. Egy csapásra megváltozott minden. Tudta, hogy bűnös dolgot tesz, tudta, hogy ha kiderül... De erre nem is gondolt. Amikor együtt lehettek élvezte az életet, önfeledten kacagott, rohant a napfényben, mint egy kisgyerek és élvezettel, szorosan bújt oda a férfihoz, akinek ölelése a védelmet és biztonságot, az igazi szerelmet jelentette számára. Boldog volt. Otthon is sugárzott, a környezete is észrevette a változást. A férje is, akinek ez csak annyit jelentett, hogy még szorosabbra kell fogni a gyeplőt...
Ezáltal egyre nehezebben oldották meg szerelmével a találkozásokat, az otthoni élete rabszolgasorsra, az otthona még inkább börtönre kezdett hasonlítani. Egyre gyakrabban mondott ellent, egyre több verbális bántást kapott és egyre jobban őrlődött. Többször szóba hozta a válást, de a férj válasza erre mindig csak a gyerekekkel való zsarolás, fenyegetőzés, az anyagiak megvonásának kilátásba helyezése volt.
Szerelmével arra találtak módot, hogy ha nem is korlátlanul, de valamennyit minden nap tudjanak beszélni telefonon. Azonban csak ebből nem állhat egy kapcsolat. Tudta, előbb-utóbb lépéskényszerbe kerül. Vergődött, mint egy szárnya szegett madár. Újra búskomor lett, a gyerekeivel is egyre türelmetlenebb. A férjének tudomására hozta, hogy nem boldog, de ez a férfit egyáltalán nem érdekelte. Ő láthatóan még mindig jól érezte magát ebben a kapcsolatban.
Az asszony számára az egyetlen erőt a napi pár perces telefonok adták. De ő is tudta, hogy ez így nem mehet a végtelenségig. Halasztgatta a döntést, szüksége volt a férfira, aki az élet vizét jelentette számára. Végül szerelme kényszerítette választásra, mert így - mondta az - ő nem tud leélni egy életet.
Viaskodott benne a Nő és az Anya. Egyszerűen nem találta a kettő között az egyensúlyt. Úgy érezte, mindkettőt egyszerre nem tudja elővarázsolni magából. Végül úgy döntött, hogy a gyerekeit nem teheti ki egy bizonytalan jövőnek illetve annak, hogy férje beváltsa fenyegetését és válás esetén ne is nézzen többé a gyerekek felé. Mert a gyerekeknek szükségük van az apjukra. Szerelme sem tudta meggyőzni arról, hogy a gyerekek csak kicsik, nem hülyék, megérzik az otthoni légkör feszültségét és nem biztos, hogy ez tesz jót a lelküknek. Végül úgy döntött, hogy a gyerekek számára a család a legfontosabb, bármilyen is legyen az. Színészként fog játszani boldog, mindent odaadó hitvest, mert a gyerekeiért muszáj az élés helyett a túlélést választania.
Becsukott maga mögött egy ajtót, melyet még megpróbál néha résnyire kinyitni, megpróbál bekukucskálni, vajon milyen élet rejtőzhet mögötte. De az ajtó egyre nehezebben nyílik, a kulcslyukon keresztül is egyre kevesebbet látni. Egy napon pedig valaki a másik oldalról rátolja a reteszt is, majd végül a zár és a zsanérok is oldhatatlanul berozsdásodnak.

Hozzászólások



Kedves Cathsy!

Nagyon köszönöm, hogy a kedvemért elővetted ezeket a - tényleg inkább felejteni való - emlékeket. És köszönöm a véleményedet is! Egyre inkább úgy látom, nagyon is valós történetet sikerült összeraknom.:(



Az én

szemszögömből? Az események nagyrészét aktív felejtés áldozatává tettem.
Nálunk "csak" lelki terror volt, bár van két verés is, amire élénken emlékszem, 3 éves korom környékéről. Amíg nagyon kicsi voltam, csak annyit láttam, hogy valami nem jó, nem értettem, miért van csendes ordítás, anya miért megy aludni rögtön amint közeledett apám hazaérésének ideje. Ő az alvásba menekült... Áldozatnak láttam, ezért hozzá húztam. Mellé álltam, támogattam, hisz együtt rettegtünk, amikor hallottuk a lépteit, hogy ma vajon mibe fog belekötni? Egyszer azért üvöltött fél estét, mert a függöny kicsit el volt húzva!
Megdöbbentő, hogy a gyerekek mennyire korán leveszik, ha nem jó a légkör. Egyszer, kiskori cuccaim között kutatva, találtam egy verset, amit max 7 évesen írhattam, arról szól, hogy fogom az öcsémet, és világgá megyünk, mert "apa mindig csak ordít, anya meg csak alszik."
Apám szeretett minket, a maga módján. Szerinte a szeretet = pénz. Úgy szeretett minket, hogy rengeteget dolgozott, és minden évben 3hetes külföldi nyaralásra mentünk. Arra azért vigyázott emellett, hogy tudjuk, ő az úr a házban, rengeteget hallottuk, hogy anyukám fizetése a rezsire se elég.
Hatások? 30 leszek, eddig két, vagyis igazából egy komoly párkapcsolatom volt. Szeretnék már gyereket, de apa nélkül, mert rettegek attól, hogy az történik, ami velem történt. Ha őszintén magamba nézek, azt mondhatnám, gyűlölöm a férfiakat. Szükséges rossz. Nem hódolok be, nem adom fel magam senki kedvéért. Majdnem megtettem, de időben észbekaptam. Az öcsém szinte semmire nem emlékszik a gyerekkorából, teljesen eltemette. Ő jobban járt, ő nem kapott annyit.
Szeretet... szerintem, ha egy férfi igazán szereti a gyermekeit, nem fenyegetőzik azzal, hogy megvonja tőlük az anyagi támogatást. (Igen, tudom, hogy ezt teszik, tudom, hogy ez aduász a kezükben, hogy a feleség ne merjen lépni.)

Hogy mi a helyzet akkor, ha nincs terror, mégse jó a kapcsolat? A gyerekek érzik, tudják, akkor is, ha előttük egy hangos szó sem hangzik el. Első mintáinkat a családtól kapjuk, ott tanuljuk meg, mit jelent nőnek/férfinak lenni, milyen az anya/apa. Mindenképpen hatással van a gyerekre a rossz légkör. A kérdés az, melyik a kisebb rossz, a rossz anya/apa kép, vagy az ha nincs? Én arra a következtetésre jutottam, hogy a kisebb rossz, ha nincs, talán fél fokkal normálisabb lennék, ha anya erős, és nem megy hozzá apámhoz, csak azért, mert én becsúsztam.
Én nem szeretném feladni az álmaimat, vágyaimat, életemet, egy pasi kedvéért sem. A gyerekemért majd, bármikor bármit, ebben biztos vagyok, hisz a macskának is bármikor bármit, ő olyan nekem, mint egy normális embernek a gyerek. De egy pasi kedvéért nem. Szeressen úgy ahogy vagyok, olyannak, amilyen vagyok, fogadja el a hülyeségeimet, álmaimat, terveimet. Cserébe megkapja ugyanezt.



Cathsy, szívesen olvasnék egy

Cathsy, szívesen olvasnék egy ilyen történetet gyerek-szemszögből. És szerintem nem vagyok vele egyedül. Az itt leírt történetbe azért vittem bele azt a csavart, hogy az apa imádja a gyerekeit, mert így még inkább nehezebb meghatározni, hogy mi a jó a gyereknek, illetve, hogy ilyen esetben, amikor a gyerekek nem terrorban élnek, valóban fel kell-e áldoznia az anyának a saját életét, személyiségét?



Ez,

mintha anyukám története lenne. Bár, ő nem mert keresni senkit, aki mellett boldog lehet. Az ő esete annyiből szerencsés, hogy nagy nehezen, 25 év pokol után el mert válni, mikor mi, gyerekek már felnőttünk. Pedig mennyit könyörögtem neki, már kamasz koromtól, hogy váljanak el! Nem érdekelt, hogy egy egyszobás lakásban kellett volna élnünk, hogy zsíroskenyérre se futott volna mindig. Béke lett volna, és nyugalom, ami mindennél többet ér.
Szóval röviden és tömören, egy valamit idejekorán megtanultam: nem szabad egy rossz kapcsolatban maradni, főleg nem azzal a kifogással, hogy mi lesz a gyerekkel.



Én nem érzem, hogy

Én nem érzem, hogy kisajátítanád az oldalt, szívesen olvasom a soraidat! Ha a "nyűgjeidet" pedig nem akarod ide írni, /bár ismétlem, nekem egyáltalán nincs ellenemre, sőt!/, akkor megtehetnéd egy bejegyzés formájában. Természetesen csak akkor, ha nem kelt benned rossz érzéseket ezek felidézése. Szerintem sok embernek szolgálhatna okulásul. Ha pedig ide valaki hozzá akar szólni, az megteheti, én nem látom akadályát.:)
A véleményem pedig az, amit a régi (blog)helyemen mindig is hangoztattam, hogy egy bejegyzés a hozzászólásokkal lesz teljes.
Még egyszer köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat!



Teljesen egyetértek Veled! De

Teljesen egyetértek Veled! De természetesen nem szeretném kisajátítani az oldalt azoknak a nyűgöknek az ismertetésére, melyen szerencsére már túl vagyok. Azt sem szeretném, hogy mi ketten kommentelgessünk.... Most csak még azért írok, mert pontosan a lényeget fogalmaztad meg, amit én kifelejtettem, márt úgy felejtettem ki, vagy el, hogy leírjam. És ez a MEGFELELÉS!!!!!
Na ebbe a hibába szépen belepottyantam, azt hittem meg kell mindenkinek felelni az életben és hogy meg is tudok.......Na ez nem sikerült...és innen üzenem mindenkinek, hogy NEM KELL megfelelni.......illetve kell, de csak egyetlenegy embernek a világon: MAGUNKNAK!!!!! Az összes többi nem annyira fontos.....Tudok olyanokat, akik ismerik az én példámat, mégis ezt a megfelelés-kényszert nem bírják levetkőzni.....nem értem őket, de tudom: nem könnyű, mert nekem sem volt az, de meg lehet csinálni, élő példa én vagyok rá.



Minden helyzet más és más. A

Minden helyzet más és más. A történetből és kettőnk hozzászólásaiból is rengeteg esetleges befolyásoló körülmény kimaradt. Szerintem Neked is és Nekem is még annyi írni valónk lett volna ezekről, hogy sosem érnénk a végére. "Ha mégegyszer tehetném egy biztos, hogy ennyit nem várnék..." "Hogy ne legyen túl késő..." - írod. Azt hiszem, ezek nagyon fontos üzenetek! Ezt olvasva most hirtelen tudnám folytatni a történetet is. Ami az én elképzelésem szerint cseppet sem lenne szívderítő. De akár az újbóli nagy találkozással is végződhetne, mint a Szerelem a kolera idején című filmben. Bár ez utóbbi ritkább.
Én pedig csak annyit tudok még hozzátenni az üzenetedhez, hogy az életünk túl rövid ahhoz, hogy állandó megfelelni akarásban éljük le.



Kedves Lálipóc! Az Általad

Kedves Lálipóc!
Az Általad leírt "életkép" tényleg sok ember napi sorsát tükrözi. A magam esetén kívül nekem is van a környezetemben ilyen, vagy hasonló. Olyanokkal kis találkoztam aki nem, vagy csak borzasztóan sokára mernek lépni. Na nem mintha és bármit is elkapkodtam volna, hiszen közel 23 évnyi házasságot fejeztem be.
Sokmindent mérlegeltem, főleg a gyerekeimért maradtam, akik persze ezt hogy úgy mondjam nem értékelik, hisz nem is ez a feladatuk. Ha mégegyszer tehetném egy biztos, hogy ennyit nem várnék......De a "régi" életemben még sokmindentől/mindenkitől függtem, féltem és negatív voltam............és az meg nem elég, hogy csak az egyik fél lássa be, hogy a kapcsolat kiégett,működésképtelen.........és nem képes a másik elengedésére.

Azóta tudtam fejlődni,változni, átalakulni, mióta már nem húznak vissza, és nem húznak le lelkileg/érzelmileg......
ezért így ismeretlenül is azoknak, akik ezzel a dilemmával küzdenek csak azt tudom tanácsolni, hogy legyenek
bátrak és merjenek lépni...........hogy ne legyen túl későőőőőő..... és igen igazad van: az idő mindent igazol.



kitalált történet

Kedves Aranyhalacska! Köszönöm a hozzászólásodat, őszintén szólva számítottam valami ilyesmire.
Kitalált történet. Ezt írtam címkének. Tudtam, hogy akár igaz is lehet(ne). A környezetemben hasonló helyzetekkel találkoztam párszor, ezekből raktam össze ezt a rövidet. Nem szerettem volna senkinek tanácsot adni vele, hogyan is tehetném? Csupán elgondolkodtam ezeknek az embereknek a sorsán. Hogy miért nem lépnek?
Nálam nincs gyerek (ezért nem is adhatnék igazán tanácsot), a válásomat sem halogattam sokáig. Amikor nem sikerült helyre hozni a kapcsolatunkat, nem szenvedtünk tovább egymás mellett.
Szerintem sokan félnek a bizonytalantól, ezért inkább maradnak a rossz, de biztos kapcsolatban. Nem tudom, hogy egy Anya milyen dilemmákkal küzdhet meg a történetben leírt esetben. Abban biztos vagyok, hogy mindig a legjobbat akarja a gyerekének. De meg kellene találnia azt a középutat, mellyel a gyereknek sem árt (és úgy látom, legalább mi ketten már egyet értünk abban, hogy ez a feszült helyzet nem tesz jót a gyereknek) és megtalálja saját maga valódi énjét is, azt az életet, amiben boldognak érezheti magát. Azt hiszem, nagyon nehéz dolog ez, de minden döntésének helyességét vagy helytelenségét csak az idő fogja igazolni.
Mellesleg én a történetben csak a férj vagy a nagy szerelem lehetnék.:)



Kedves Lálipóc!

Nem tudom, hogy ez a történet a Tiéd-e, vagy valaki másé, de nem is ez a lényeg.
Amikor olvastam, szinte belémhasított, Úristen ez az én történetem, az én életem!
Szóról-szóra így éltem meg, teljesen hasonló a szitu.........Ezért merek finoman tanácsot adni, bár tudom senki sem
kérte tőlem. Nálam ott fordult egy picit a történet, hogy nem napi telefonok maradtak, hanem tartott a dolog évekig, persze ez sem túl sok találkozást jelentett.......nem derült ki,hanem én mondtam el a dolog nagy részét.....aztán kiléptem a kapcsolatból, persze nem haraggal, csak kimerültem.
Aztán ráhúztam még 13 évet a nem működő kapcsolatomban, majd elváltam................
Ő már nincs, de életem egyik legszebb élménye marad, ugyanolyat sosem találok, ebben biztos vagyok.
Szóval a tanács: ne halogasd, tedd meg, válj el, mert ez így nem élet,.....az élet nem erről szól amit most Te élsz (és amit én is éltem)..............
A gyerekek meg teljesen tisztában vannak vele, hogy mi is a helyzet a házaspárral.....tudom: nálam ez már tapasztalat....
Minden jót kívánok és sok-sok Erőt.