Tatjana útja

A nap tűzött, de a tájat hó borította és fagy uralta. A sugaraktól a hó úgy fénylett, mintha ezernyi gyémántot dobáltak volna szét, amerre csak a szem ellát. A vidék csendjét patadobogás törte meg, a lovas szán könnyedén siklott a havon. Utasai a kocsis és két nő.

Tatjana és édesanyja csendben ültek hátul, beburkolózva a vastag takaróba. A hideg szél más támadható felület híján, pirosra csípte hófehér orcájukat. A kucsma és az állig feltűrt prém alól ez volt az egyetlen kilógó része bőrüknek. A kocsi csettintett néha az ostorral, de a lovak enélkül is tették a dolgukat.

Tatjana az ég felé emelte arcát, élvezte a nap sugarait, ahogy kicsit könnyítettek az ellenszél okozta kellemetlen fuvallaton. Büszkének tűnt, még ilyen nagyon bundába és takaróba bugyolálva is. Talán kicsit gőgösnek is láthatta volna egy külső szemlélő. Pedig nem volt se büszke, se gőgös. Tudta ő, nem több másoknál, igaz nem is kevesebb. Egy nő csak, aki egyenes tartással viseli mindazt, ami ő maga, a jelene és múltja, nyereményei és veszteségei.
Hordja sebeit, de nem fájlalja már őket. Hordja nőiségét, de nem él vissza vele. Éli az életét, de már nem türelmetlen, nem száll szembe a valósággal. Meghajtja a fejét az élet előtt, de nem borul térdre előtte.
Szelíd mosolya mögött megbocsátás bujkált. Régebben még nagyon haragudott mindenkire. Az édesanyjára és a rokonokra, de mostanra megbékélt helyzetével, a többiekkel és önmagával is.
Leginkább azért haragudott önmagára, hogy ilyen nagyon tud szeretni még akkor is, ha viszonzásra esélye sincs. Csak szerette Anyegint bele a nagyvilágba, mindenféle terv és indok nélkül. Érdekelte is őt, hogy micsoda fogás is egy ilyen nemesifjú! Ő csak felgyúlt iránta, ahogy a nap felkel reggel és megvilágítja a tájat.

A könyveiben sokat olvasott a szerelem illúziójáról, de számára az érzései nem tűntek illúziónak, sokkal inkább élő, létező, örökösen jelen lévő valóságnak. Így ahelyett, hogy megpróbálná kitépni magából ezt a gyökeret, szelíden elfogadta, hogy a kertjében ennek a gyökérnek létjogosultsága van.
És rettenetesen fájt egy darabig és idő kellett, mire a kis Tanja a fájdalmat alaposan kiismerte. Megtudta róla, hogy igazából nem is ellensége, hanem a barátja. Rájött, nem azért marja és emészti őt, hogy a mindennapjait gyötrelmessé tegye, csak figyelmezteti, mint egy igazán jó barát. Felhívja figyelmét rá, hogy ideje a változásnak. Ő pedig lassan bár, de eljutott oda, hogy hallgasson rá.

Anyegin könyveit olvasva, néha félelmek járták át, mi lesz, ha nem látja már soha őt. De mikor a fájdalmat kiismerte, a félelem is megszűnt hirtelen, elbujdokolt messzire.
Ha eddig is élt nélküle, hát ezután is csak jönnek a napok, még akkor is, ha szeretete akár örökre megmarad valaki iránt, aki immár csupán egy kép a kihűlt kandalló felett, Anyegin elhagyott birtokán.

Innen már csak egy lépés volt megengedni magának, hogy imáit abbahagyja és nyugalommal, szeretettel teljes várakozással nézze, mit tartogat számára Moszkva és a társaság…

Hozzászólások



Kedves Harmat!

Nem én írtam ~ loptam :)
Kilát Szeretem * nem csak képzelem *



Ritocskám!!

Uhh de közel érzem magamhoz Tatjanat!Nekem is van ilyen gyökerem a kertemben.. nem is egy...és igen, dühös vok én is...miért érdekel a gyökér??? ha nem is látom , h mi hajt ki belőle? és ha nem nekem hajt??Nekem marad a gondozás része és más gyönyörködik a virágában??
Drága! Gyönyörűt alkottál megint!!
Maradok tisztelőd..