"A béke szigete"

Van egy távoli rokonunk, és egy alkalommal ezt a – számomra – meglepő kijelentést tette. – Ez itt nálatok a béke szigete!

Először nem értettem.

Hasonló háttérrel rendelkezünk, vannak még más hasonlóságok is, pl. gyerekek, vagy mind a kettőnk életében jelenlévő betegség.
Ő teljes családban él, három gyerekkel, én csonka családba két felnőtt korú gyerekkel.

Mind a kettőnknek megvannak a maga feladatai, nehézségei, és persze örömei.
Általában hetente találkozunk, én vagyok az idősebb, és az én lányom idősebb, mint az ő legidősebb gyermeke.
Mivel a lányom velem él, ők is sokat találkoznak, beszélgetnek.

A kapcsolat – a rokonság ellenére – furcsán kezdődött.

Az elhuny férjem részéről, van a rokonság, viszont nem túl közeli és nem volt hosszú ideig „összejárós” találkozás.

Évekre megszakadt a kapcsolat, mert más ritmusban éltük az életünk.

A rokonunk is megbetegedett, én is megrokkantam, majd közel két évvel ezelőtt egyszer meglátogatott.

Utólag emlékezve is furcsa volt.

Amikor belépett az ebédlőbe, zavartan nézte a padlózatot. Mi összenéztünk a lányommal és vártuk a magyarázatot, ami meg is érkezett, némi habozás után.

- Tudom, hogy most furcsa lesz, amit mondok, de meghallgattok? – kérdezte
- Persze. – feleltem, és továbbra sem értettem.

- Hát, tudjátok, álmodtam, és álmomban találkoztam Pistával. – mondta kicsit félve, mert a férjem évekkel korábban halt meg.
- És, mit történt…- kérdeztem kíváncsian.

- Hát tudod, nagyon összeszidott azért, hogy nem látogatlak, segítelek bennetek, hogy teljesen magatokra hagytalak.
Azt mondta nekem; - Ferikém csalódtam benned, ne hagyd magára a családom. Kérlek, segítsd őket, amennyire tudod. Legalább látogasd meg őket, amikor teheted! – szégyenlősen, akkor már mosolyogva ránk nézett – ugye milyen ostoba vagyok?
- Tévedsz, - mondtam – én hiszek az ilyen álmokban, de azt is tudom, hogy sokan nem - emiatt ne érezd magad feszélyezve.

Így kezdődött a látogatások sora, és tart a mai napig.
Sok dolgot megbeszélünk, mert vannak az életünkbe közös pontok, élethelyzetek.

Sok-sok látogatás után egyszer ezzel a mondattal lepett meg: - Tudjátok miért szeretek ide jönni hozzátok? – kérdezte mosolyogva, és meg is válaszolta magát, - mert ez itt nálatok olyan, mint a „béke szigete”.

- A végtelen nyugalom, és béke, amit itt nálatok tapasztalok nekem sokat jelent, és nem tudom megfejteni, hogy tudjátok így élni az életeteket?
- Mit nem értesz? – kérdeztem.
- Az egészet, nálunk otthon kész zsibvásár van, és olyankor néha ide menekülök. Olyan mintha nálatok soha semmilyen gond nem lenne.

- Nagyon nagyot tévedsz, vannak nehézségeink, nem is kevés, de meg kell oldani mindent, és ha szembe szállunk mindenkivel, vitázunk, vagy egymással veszekszünk, azzal semmit nem oldunk meg. Mindent át kell gondolni, és megtalálni a jó megoldásokat. Ez nem könnyű, de megosztjuk a feladatokat, a nehézségekből együtt gondolkodva találunk megoldásokat. - válaszoltam neki.
- A másik pedig az, hogy mi itthon csak ketten vagyunk általában, és azt szoktuk meg, hogy tiszteletben tartjuk egymás napirendjét, érdeklődési körének megfelelő szórakozási formáját.
A feladatot meg mindketten elvégezzük, amit sajátunknak felvállaltunk. Ennyi.

Persze amikor a fiam is itthon van már nincs ekkora nyugalom, de akkor az egy más helyzet, mert csak rövid időre tud jönni.

Attól függetlenül olyankor is őrizzük az otthonunk békéjét.

- Értem, és továbbra sem tudom, hogy ezt én otthon, hogyan valósítsam meg. – válaszolta elgondolkodva.

Úgy gondolom, hogy ehhez az egész családnak kellene a részvétele, de ezt természetesen nem mondtam neki, mert nem akarom a mi jó kapcsolatunkat szétzilálni, vagy őt bármilyen formában megbántani.

Nálunk is hosszú évek alatt alakult ki a jelenlegi életforma, és mindig fontos volt az egymásra figyelés.