EGO-pajti

Régen írtam. Nagyon régen és bevallom őszintén, hiányzik. Mert amikor írok, nem tervezem előre, hogy mivé alakul a témám. Elindul egy kis gondolatmenet, aztán valamivé kinövi magát. Azt is megírtam már, hogy akkor kezdtem el írni, amikor kevésbé énekeltem.

Most viszont, persze hála Istennek többször volt alkalmam énekelni, a fellépésekre készülni, ez elvette az energiámat, a koncentrálást az írástól.

Attól a cselekedettől, hogy nekiüljek írni. Mégis hiányát éreztem, mert kérdések sora-hada kezdett felhalmozódni bennem, amire ugyan az írás nem adja meg a választ, de tompítja azok élességét, vagy fájdalmát, vagy tehetetlen dühét.

Olyan sok minden történt, ezeket igenis ki kell adni magamból. Most például keresem a válaszokat.

Nyitott kérdések állnak előttem, feladatok, melyeknek megválaszolására a kinti világ szab gátakat.
Kezdett felépülni valami bennem, meghoztam döntéseket, elég felelősségteljeseket a saját boldogulásom és boldogságom, saját lelki békémmel harmóniában lévőket. Mázsás kövek hullottak le rólam, amikor kitisztult a kép, hogy mi is a szándékom. Még büszkeséggel is töltött el, hogy a döntésemmel a magam érdekeit tartva szem előtt, a nehezebb utat választom. Másféle akadályokkal teli, kevésbé biztonságos, de olyan, ami másképp terhel, mint az eddigi.

A mérleg azonban ma felbillent.

Természetesen az elhatározásom mellett kitartok, lehet, csak próbatételként állt elém? Mindenesetre azon vagyok, hogy amit másoknak is próbálok hangsúlyozni, azt elsődlegesen magam is betartsam. Gondolok itt arra, hogy amikor beborul az ég felettem, ne essek azonnal kétségbe. Próbáljak a megoldásra összpontosítani és a pillanatnyi nehézségben arra gondolni, hogy oka van, amiért így történt, fogadjam el. Nagyon nehéz.

Rettentően dühös vagyok magamra, hogy sírva fakadok. Nem érzem gyengeségnek, csak kitárulkozásnak. Vannak esetek és emberek, akik nem érdemlik meg, hogy sírni lássanak, vagy azért, mert nem ők az okozói, vagy azért, mert pontosan ők azok. Tulajdonképpen erősnek érzem magam, a könnyek meg csak jönnek. Azt még nem tudtam elsajátítani, hogyan álljam az útját, tudom persze, megkönnyebbülést is jelentenek, de vannak szituációk, amikor nem érzem helyénvalónak őket.

Olyan sokat tanultam már, és fejlődtem, olyan sok új ismeretséget kötöttem, olyan messze eljutottam és olyan új utakra, amiket néhány éve még nem is gondoltam. Amikről nem is tudtam, vagy amikkel nem is foglalkoztam. Ezekért mind hálás vagyok, és hajt a tudásvágy.

Nem gondolom, hogy meg kell rekedni azon a szinten, ahol a megbecsülés, és már rég nem az anyagiakra gondolok, szóval ahol a megbecsülés emberi mivolta nem jellemző, ahol csak elvárások vannak, ahol megkérdőjelezik a tetteid és a szavaid hitelességét. Csak az ego vasfogát látom vicsorítani, pedig saját részemről ezt igyekszem levetkőzni.

Természetesen én is harcolok olykor vele, most is, mert sikerül ugyan mélyaltatásban tartanom, de néha magához tér, és akkor aztán kétségek között vergődik. Tör-zúz, jajveszékel, hülyeségeket beszél, sötéten vetít előre, szóval, mindazt, amit nagy munkával, akarattal elértem, pillanatok alatt felemészti. Ha időben észbe kapok, egy nagy dózis türelem-infúziót adagolok bele, megspékelve bizalommal, hittel és álmokkal. Lassan cserélnem is kell a palackot, mert ma reggel ismét felütötte a fejét.

Még nagyobb mennyiséget kell csöpögtetnem most, mert ma is könnyeket fakasztott, kétségbeesett, már-már az elhatározást is feladta, visszakozni látszott, a terveit is fel akarta adni… Na neeeem….. A mai adagjába reményt is tettem, meg szerencsét is.

Megnyugszik, szépen elalszik, én pedig megtisztítom magam a rombolásából. Veszem a nagy levegőket, pörgetem az agyam a megoldásokon, a lehetőségeken. És közben csitítom és altatom őt, mert elég nehezen viselem már. Arról nem is beszélve, hogy ráadásként a másokéval is nap, mint nap szembesülök, hát bizony eléggé elfáradok a csendesítésben.

Viszont kordában kell tartanom, mert csak egy kis akarnok bajkeverő, aki értékes embereket tesz magáévá…

Nahát… Írtam… nem tudtam miről fogok, címet is csak eztán adok a soraimnak.

De mosolygok és töltődöm. Már csak ezért is megérte!

Köszönöm a türelmeteket és kívánok még többet Nektek is!

Hozzászólások



:D

Szerintem sokan gondolják, érzik így, csak nem írják le. Köszönöm az empátiát! :D Szép napot kívánok!



Mintha a saját gondolataimat

Mintha a saját gondolataimat olvastam volna az írásodban :D