Egy az egyben

Egy az egyben

Történt pedig a negyvenes években, hogy hazánk kitartó felszabadítói üldögéltek Tokaj-hegyalján egy borospincében. A magyar szőlősgazda úgy volt ezzel, jobb leitatni az oroszokat, mint lelövetni magát velük, így igyekezett jó vendéglátójuk lenni. És lássuk be, ellentétek ide, megszállók oda, a nyolcadik pohár bor után a legtöbb férfi nagyon nagy barátja tud már lenni a többieknek. Ezért nem is volt különösebb gond, az oroszok tört magyarsággal, a magyar gazda pedig kényszerből megtanult tört oroszsággal igyekezett megértetni magát alkalmi barátaival, máskor pedig kézzel-lábbal magyarázva. De aztán jött egy olyan fordulat az önfeledt borozgatásban, amire kevesen számítottak.

A szovjet alezredes rábökött az egyik hordóra, és így szólt: „Nya, mjost abból tjöltsjél nekem!” A magyar embör pedig mindenki döbbenetére csak ennyit mondott: „Abból viszont én neked nem húzok fel bort.” A medve nagyságú alezredes arcán végigfutott a szibériai kiképzőtáborok minden keménysége, és újra, de ezúttal sokkal fenyegetőbben parancsolta: „Abból a hordóból aggyál nekem bort!” De nem azért csökönyös a magyar ember, hogy ilyen könnyen meggondolja magát, így ismét csak annyit mondott: „Abból te nem iszol!” Ezekre a szavakra medve alezredes kirúgta maga alól a széket, hogy az csak úgy nyekkent, és az eddig jókedvűen balalajkás dalokat oblákoló orosz katonák pedig csőre húzták a kalasnyikovot. Utoljára mjondom neked, abból a hordóból akarok inni!” Mackó Medvejevics Szerjozsa baritonszerű hangja ekkor már úgy zengett ki a torkából, hogy a sokat megélt, vastag pincefalak is beleremegtek. A levegőben megálltak a muslicák, a nemes penész is nyakát összehúzva nézelődött le a falról, és a közeli szőlőültetvényeken is felemelték a szárnyukat a seregélyek, mondván, mi megadjuk magunkat. És mit tesz ebben a helyzetben a magyar ember? Már mosolyogva mondja: „Én is utoljára mondom, hogy te abból a borból nem iszol!”

A sztyeppék nagymedvéinek tején edzett orosz katonáknak olyan volt ez a mondat, mintha csak azt mondta volna az emberünk, hogy kivégzőosztag, vigyázz! De az orosz tisztben is volt becsület, így egyetlen kézmozdulattal leintette őket. „Majd én elintézem” – morogta, és már dobta is le magáról a zubbonyt. Nem mellékes a történet szempontjából, hogy a magyar gazda sem volt egy hegyes fülű, könnyed röptű tündér kiskirálylány. Jól megtermett, 190 centi magas, százhúsz kilós, tenyeres-talpas parasztlegényt képzelj magad elé, aki reggeli előtt háromszor megforgat egy hold szántóföldet. És most azt is képzeld hozzá, milyen az, amikor ez a két tagbaszakadt férfiember elkezd egymással verekedni!

Csattannak a pofonok, az öklösök, hol az egyik vágná földhöz a másikat, hol a másik veri orrba az egyiket. Majd tíz percig birkóznak egymással. Aki valaha is bokszolt, birkózott vagy más küzdősportot űzött, tudja, hogy ez a tíz perc csak kívülről tűnik kevésnek, aki benne van, bizony nagyon el tud fáradni. Zihál is a tüdejük, az orosznak az orra, a magyarnak a szemöldöke vérzik. Végül úgy döntenek, nem folytatják, mert nem bírnak egymással. Visszaülnek mindketten az asztalhoz, az orosz katonák, akik eddig biztatták az alezredesüket, most hangtalanul bámulják a két „vitézt”. Aztán, mintha semmi sem történt volna, megkérdezi az orosz medve: „Most már áruld el nekem, miért nem adtál abból a borból?” A magyar pedig kamaszos, cseles mosollyal az arcán így felel: „Mert az a bor, ami abban van, nem a legjobb. De kettővel mellette a legfinomabb boromat tartom. Abból szívesen adok neked.”

Hát, drága testvéreim, ez a rafkó. Ez az élet sója. Kilépünk a jól bevált szabályainkból, hogy legyen bennünk és körülöttünk élet. Mert ha minden mindig egyértelmű, akkor az dög unalom. És látod, egy férfi is tud ebben az értelemben rafkós, csibész lenni. És a nők az ilyen pasikat szeretik. Azokat, akikben megvan ez a csibészség. Ráadásul ez a magyar ember megélte a férfiasságát, a küzdelmet, közben pedig végig jót akart a másiknak. És nem mellékesen, még értett is valamihez, hiszen kiváló szőlősgazda és bortermelő volt.

Mert húzhatjuk egymást, megszegjük a szabályokat, hogy meg tudjuk élni ezt a csibészséget. De érezzük a határokat magunktól is. A csibészség nem egyenlő azzal, hogy pofátlanul átgázolunk másokon. Ez az a csibészség, amit mi, magyarok zsigerből tudunk. És itt az ideje, hogy erre is nyugodtan büszkék legyünk, de jobbat mondok: éljük meg, élvezzük az életnek ezt a részét is.

Címkék: