Miért nem akarom a dícséretet?

Érdekelne a véleményetek, mert már napok gondolkodok ezen, de nem jövök rá a válaszra. Azon kaptam magam hogy bár vágyom a dícséretre, valahol mélyen mintha mégse akarnám. A következőről van szó, ami ehhez a gondolathoz vezetett. Feltettem az egyik közösségi portálra egy képet, ami tényleg egy profi kép. Ahhoz képest alig kaptam pozitív visszajelzést, hogy mondjuk rosszabb képeimre sokkal többen reagáltak. De figyeltem magam mindeközben, mert mindenből önfejleszteni szeretnék. :D Szóval figyeltem a saját reakcióimat közben, és azon kaptam magam, hogy először rettent csalódott lettem, majd dühös is, és nem értettem. Gyerekes dolog tudom, de itt nagyon megmutatkozott az egóm, ami már fél siker ha nyakon csíped. :) De ami még jobban elgondolkodtatott, hogy azt is észrevettem, hogy mintha nem is akarnám igazán a dícséretet. És ebben szeretném a véleményeteket kérni, hogy ez mi lehet, hogy bár vágyom a dícséretre, de mégis mintha tudatalatt szánt szándékkal taszítanám a dícséretet, és ha belegondolok hogy most sorozatban érkeznének a pozitív visszajelzések, attól szinte rosszul vagyok. Miért van ez? Nagyon furcsa dolog. Félek a dícsérettől? Vagy én magam nem is vágyom rá csak az egóm? És ez felvet még egy kérdést, csak úgy mellékesen. Gondolom ez is a vonzás törvénye ugye, hogy valószínűleg ez a belső taszítás a dícséret iránt vonzza be azt hogy ilyen kevés visszajelzést kapok, vagyis megvalósítja hogy ne kelljen dícséretet kapnom? Mintha félnék megnyílni a dícséret felé.

Címkék:


Kedves Editt! :)

Egyébként lehet hogy abban is van valami hogy nem is annyira fontos a pozitív visszajelzés, és régen sem volt az. Csak a rá adott reakcióm változott. Ami szerintem jelent valamit. :)



Kedves Alfajáró! :)

Akkor az ilyen érzelem azonosítás-elengedésre jó a Fókusz és elengedés technika, ugye? Vagy nekem erről eszembe jutott egy másik hasonló módszer, amit régen alkalmaztam is, a Sedona-módszer. Érdekes egyébként, hogy elolvasva az Önelfogadás bejegyzésedet, rájöttem hogy én azt a nyáron alkalmaztam, de nem tudatosan. Csak alkalmaztam, de nem tudtam mit. Valahogy jött az érzés, az elfogadás átélése, átérzése, de nem azonosítottam hogy mi is ez, azt hittem hogy csak megnőtt az önbizalmam a sok önsegítő könyv, film hatására, pedig valójában arról volt szó hogy az önelfogadást gyakoroltam, és annak hatására nőtt meg az önbizalmam is. És érdekes hogy újból magam alá kellett hogy csússzak, hogy mostmár tudatosan, beazonosítva alkalmazhassam. :) Így volt ez a vonzás törvényével is anno, igaz arról tudtam valamicskét, de inkább ösztönösen alkalmaztam egy időben - mert szerintem ezek a dolgok igenis ott vannak bennünk, csak lehet mélyen - , aztán elindultam a lejtőn, és nagyon negatívan kezdtem gondolkodni, majd annyira szenvedtem, hogy megoldást keresve (újra) rábukkantam a titokra, a vonzás törvényére, és kitágíthattam a tudásomat, és immár tudatosabban alkalmazhattam. Szóval így valahogy van ez most az önelfogadással is, most újra rátalálhattam a fontosságára.
Egyébként erről eszembe jutott valami. Nem lehet hogy az életünk bizonyos területein sok kombináció létezik? Úgy értem például a pénzügy területén önelfogadóbbak vagyunk, nagyobb az önbecsülésünk, pozitívabb az énképünk, így ha kicsit negatívabban is gondolkodunk néha, az akkora kárt nem okoz, mint például a szerelmi életünk területén, ahol mondjuk negatívabb énképpel rendelkezünk, kisebb önelfogadással és kisebb önbecsüléssel, és még ha próbálunk is pozitívabban gondolkozni, kisebb sikereket érünk el mint az előző életterület előző kombinációjával. Tehát lehet hogy ahány életterület annyi énkép + pozitív/negatív gondolkodás kombináció?



Chloé! :)

Én is furcsán tapasztalom magamon, de most ez a jó nekem. Vannak múltbeli megélt kapcsolataim, és hasonlítom ahhoz az életérzésemet.
Lehet a pozitív visszajelzés neked nem is annyira pozitív, vagy nem lényeges már.:)

Egy kívülről jövő,jó beszólás is feldobhatja a magamról alkotott képet, vagy a hangulatomat. Miért is ne!?
Nálam ez változó.:) Ki mondja, hogyan mondja.



Editt :)

Ezzel én is egyetértek, írtam is itt valamelyik hozzászólásomban, hogy én eddig önbizalmat csak magamnak tudtam adni, más nekem még nem. Így lelki békét sem. Csak magamnak mindig. Csak ez a dolog a dícsérettel, ez a zavar bennem, amire a dícséretre adott reakcióm mutatott rá, üzen valamit, méghozzá azt, hogy valószínűleg kizökkentem, vagy helyre se kerültem igazán, ha a pozítív visszajelzés is zavar, és félek tőle. Egyébként én is nagyon kevés embert viselek el magam körül, mostanában az is a baj hogy kezdek rájönni, hogy ez se biztos hogy jó. :D



Chloé! :)

Igaz írta,azt hiszem, hogy beindul az irigység a csoportban, ha valaki kiemelkedően "teljesít." Hidd el nagyon tudnak utálni, ha téged különbnek hisznek, vagy példaértékűnek azt, amit csinálsz. Úgy lezúznak, hogy csak na. Tapasztalatból tudom. Ez is oka lehet, hogy inkább háttérben maradok, és tudom, amit tudok. Én a békémet igazán csak egyedül tudtam idáig megélni. Nagyon kevés embert birok elviselni magam körül.
Te csináld úgy, ahogy neked jó! :)



Editt :)

Nem hiszem h összekeverem, vagyis szerény is vagyok, ok :D, de régebben, amikor kiegyensúlyozottabb voltam, békében voltam magammal, és jobban elfogadtam magam, nem azért mert akkor bármi más lett volna, hanem egyszerűen csak megtaláltam a lelki békémet, akkor jól estek a dícséretek, és igaznak, jogosnak éreztem őket, hogy én ezt igenis megérdemlem. :) Nem voltam akkor se beképzelt, félre ne értsd, hanem egyszerűen csak értékes(ebb)nek gondoltam magam, nagyobb volt az önbecsülésem, önbizalmam, és így számomra kijárónak tartottam a dícséretet is. :)



Kedves Chloé!

Nem lehet, hogy összekevered a frusztrációt a szerénységgel?
Én is hülyén érzem magam, ha dicsérnek, elismernek. Nagyon sokszor hátsó gondolatot sejtek. De van olyan, amikor simán befogadom. Idegentől nem annyira.:) De vannak laza, spontán megnyilvánulások, amin még csak el sem gondolkozok. Ülnek az adott helyzeten, szitun. :)))



Ja igen, és még annyi, hogy

Ja igen, és még annyi, hogy néha mintha érezném a késztetést, hogy máshogy reagáljak dolgokra, negatív történésekre, mint az eddigi görcsös módon (valószínűleg mert már annyi önfejlesztő dolgot olvastam, hallgattam, hogy valamennyire beépült, és néha használni is tudom, csak aztán mindig jön egy negatívabb periódus), na szóval, de mintha ez a "más mód" annyira idegen lenne, hogy az nem is én lennék. Ennyire a magáévá tud tenni az ego egy negatív magatartás mintát, például a "kevés vagyok" érzést, hogy még amikor jön a késztetés hogy ne becsüld le magad, akkor is azt idegennek, hamisnak érzi, mintha az nem ő lenne?



Kedves Editt! :)

Nem akartam senkit és semmit bevonzani vele, ez csak egy jó példa volt arra, hogy félek a dícsérettől, mert ahogy írtam is, ha elolvastad rendesen a bejegyzésemet, "ha belegondolok hogy most sorozatban érkeznének a pozitív visszajelzések, attól szinte rosszul vagyok". Nem kell felakadni a "képen", a való életben ugyanígy frusztrálva érzem magam ha dícsérnek. És legyen szó akár külső, akár belső tulajdonságaimról. Mondom, a kép csak egy jó példa volt, a helyzet szemléltetésére, magamnak és másoknak is. Üdv. :)



Kedves Alfi :) Nagyon jókat

Kedves Alfi :)
Nagyon jókat írsz. :)
Ha igaz az hogy öt éves korunkra kialakul a személyiségünk, és hogy mennyire tartjuk érdemesnek magunkat, akkor nekem van egy rövid történetem arról, amihez sok hasonló is történt velem kicsi koromban. De ez az egy a mai napig szilárdan él az emlékeimben. Kicsi voltam,és apukámmal társasjátékoztunk. De éreztem rajta hogy csak kényszerből ül ott. Majd egyszer csak felkelt és kiment, hogy rakjon a tűzre, mintha csak arra várt volna hogy legyen valami ok hogy otthagyhasson, mert unta a dolgot. Jó idő eltelt mire visszajött, de mivel már előtte is volt hasonló tapasztalatom vele, végig azon gondolkodtam a várakozási időben, hogy vagy nem fog visszajönni, vagy sok idő múlva, mert unalmas a dolog (unalmas vagyok). Dícsérni soha nem dícsért. Másokat mindig előbb megdícsért mint engem. Volt egy fiú rokonunk, aki ha eljött hozzánk, apu csak vele foglalkozott, nekem semmit nem volt szabad csinálnom, amit neki igen, mondván hogy ”te lány vagy”. Most így visszagondolva nevetséges. :D És ez mind kicsi koromban történt. És az érzések ugyanazok amikor manapság kudarcot élek meg, mint amik akkor voltak. Onnan ered valószínűleg az egész. Nagyon jó az önelfogadás bejegyzés, most így elolvasva, én ezt gyakoroltam pár hónapja, bár lehet hogy nem tudatosan, és minden sokkal könnyebben ment. Ez mekkora igazság hogy hiába a pozitív gondolkodás, én is próbáltam már pozitívan gondolkodni, de belül éreztem a taszítást, mintha a gondolatok nem lennének elegendőek. Mert hát nem is elegendőek. El fogom olvasni a könyvet is, és ezt a technikát is kipróbálom. :)



Kedves Igaz!

Irigység, magamra? :) Magamhoz viszonyítottam magamat nem másokhoz. Egyébként a kérdés nem ez volt, hanem hogy miért viselem olyan rosszul a dícséretnek még a gondolatát is. Üdv. :)



Kedves Alfajáró!

Érdekes. És tényleg így van. És miért van a félelem a sikertől? Ez mély téma tudom. Úgy értem a kérdésemet, hogy nem az lenne logikus hogy aki kisebbrendűségi érzéssel küzd, azt a siker kilendítse belőle? Hogy önbizalmat adjon neki? Valahogy mégse így van, tapasztalom. De ez olyan ellentmondás. Például valaki önbizalomhiányos. Dícsérik, és ahelyett hogy ettől önbizalmat nyerne, első pillanatban lehet hogy jól esik neki a dícséret, de pár perc múlva, vagy akár hosszabb idő elteltével, elkezdi azt érezni h túl jót mondtak rá, nem érdemli meg, az nem is úgy van, vagy csak hízelgésből mondták neki, közben meg egyértelmű hogy nem, vagy a másik gyakori eset hogy elkezd félni attól hogy a dícséretet kinyilvánító személy úgyis rájön hogy nem is annyira okos, szép, jó, stb, vagy amivel megdícsérték. Mert az ember nem hiszi el hogy mindez igaz lehet róla. És még mélyebb gödörbe kerül esetleg mint amilyenben a dícséret előtt volt. Nekem személy szerint pl még senki nem adott önbizalmat. Mindig csak magamnak tudtam adni, mert vannak időszakaim, amikor fel tudom magamnak turbózni. De soha nem mások dícséretétől. Érdekes. Ugyanakkor egy rossz szó, negatív kritika nagyon el tudja venni a kedvét az embernek. Mert azt érzi igaznak. Valószínűleg aki pozitív énképpel rendelkezik, annál meg fordítva van, hogy a negatív kritikát nem veszi annyira a lelkére, a pozitívat pedig elhiszi és beépiti magába, mert összhangban van azzal amit magáról gondol. De hogy lehet ezt megváltoztatni? Meg lehet egyáltalán? Úgy értem a mélyben. Mert a felszínen lehet csiszolni, de az a mélyre is hat?



Kedves Az! :)

Figyelem, és próbálom. Minden helyzetben. :) Mert minden üzen valamit. Ha nem vagyunk jól, az üzenet hogy valamit nem jól csinálunk. Szép estét. :)