A Mindenség dala

A lány sűrű, sötét erdőben járt. Pillekönnyű léptei csendesen neszeltek a tavalyi avaron. Egyetlen, apró reccsenés sem hallatszott, a lehullot, száraz gallyacskák mintha rendre kitértek volna útjából.
Feje felett sűrű lombsátor, leveleik egymásba kapaszkodtak, szinte semmit sem eresztettek át a nap ragyogó fényéből. A lány valahogy mégsem érzett félelmet. Valahogy tudta, hogy biztonságban van, senki és semmi a földön nem árthat neki.

Ajkai résnyire nyíltak, őzikeszemei sarkig tárulva csodálkoztak rá a világra, valósággal itták a látványt. Különösen azután, hogy egyszerre csak, mintha parancsszóra tenné, megszűnt a sötétség, s helyét gyémánt módjára sziporkázó fény vette birtokba.
Parányi tisztásra érkezett.
Megállt, hunyorogva leárnyékolta szemét apró kezével, s kíváncsian körbetekintett. Kortalannak tűnő embert látott a tisztás kellős közepén. Ott üldögélt, s épp egy farkaskölyköt simogatott. Mozdulataiból végtelen szeretet áradt, belengte az egész környéket, szinte kézzelfoghatónak tetszett.
Ahogy a lány kitoppant a fák közül, az ember nem mutatta, hogy felfigyelt volna jelenlétére. Mígnem aztán ráemelte szemeit, s az apró állat fültövét vakargatva, megszólalt:
- Hát ideértél végre! Már nagyon vártalak, leányom. – Két szeme akár a legfényesebb csillagpár az égen. Ajkán édes mosoly, orcája ragyog, egész lénye gyöngéd, aranyszín fényt áraszt.
- Hát…vártál? – kérdezte elcsodálkozva a lány. – Honnan tudtad, hogy jövök? És ki vagy te?
- Hogy vártalak-e? – volt a vidám válasz, mely közben az ember talpra állt, s magára hagyva az elégedetten szunnyadó kicsi farkast, a lányhoz lépdelt. – Hisz én hívtalak. Én mutattam neked az utat, ami óta elindultál. Én vigyáztam rád éjjel, s nappal, óvtam lépteidet, szárítgattam olykor patakokban ömlő könnyeid, simogattam arcod, szíved-lelked, ha magány réme fenyegetett. Végig ott voltam veled, s türelmesen lestem érkezésed. Most pihenj meg, utad még koránt sem ért véget. Hosszú, és rögös, de ígérem, ezután is melletted leszek.

A lánynak jó időre elakadt a szava.
Nézett, csak nézett ámuldozva az ember simogató pillantású szemébe, s hirtelen felrémlett benne egy réges-rég elfeledett emlék. Édesapja karjaiban feküdt. Erős karok ringatták vigyázva, akár pillangót a harmatos virágszirmok a lengedező tavaszi szélben. Fülében az Élet hangja dobolt; tatamm, tatamm, tatamm…S szikrányi kis szíve együtt dobbant vele.
Beleszédült az emlékbe.

Hirtelen úgy érezte, mintha a Mindenségnek karjai lennének, s őt ölelnék, óvón, dédelgetve azok a karok. Épp oly erősek, gondoskodók, mint apja karjai voltak egykoron, s ő épp oly gyermeki bizalommal nehezedik rájuk, mint akkor az a kicsi lány. És akkor dobbanni hallotta a Mindenség szívét.
Tatamm, tatamm, tatamm…
Erre a ritmusra szuszogott a szellő, erre bókoltak a vén fák, erre tárogatták szirmaikat a tisztás virágai, erre zúgtak a méhecskék, erre csobogott a patak…A Mindenség egyetlen élő, lélegző lénnyé lett, s olyan elmondhatatlan szeretettel ölelte a lányt, hogy annak a könnye is kicsordult hirtelenjében.

- Szeretlek – kiáltották némán a kövér bárányfelhők, s hangjuk egyenest a leány szívébe hatolt, ahol visszhangot vert. Soha el nem némuló visszhangot, mi hol csendesebben, hol erőteljesebben, de megállás nélkül játssza vissza az Élet dallamát.
- Tudom már, ki vagy – mosolygott bele a lány a rajta időző, simogató pillantású szemekbe.
- Hát persze, hogy tudod – nevetett derűsen az Ember. – Pihend ki magad, s indulj tovább! Sok még a dolgunk. Vágyaid mind ismerem, hisz én plántáltam szívedbe őket. De azért…Vágysz-e e pillanatban valamire, mondd!
A lány csak nézte, nézte sarkig tárult szemekkel azt a leírhatatlan jelenést, s ismét kicsordultak a könnyei.
- Te mondd, kérlek! – szólalt meg elszorult torokkal. – Te mire vágysz? Évezredek óta hallgatod az emberek rimánkodását, követelőzését. Évezredek óta, makacsul kérnek, egyre kérnek tőled, ki ezt, ki azt. De vajon akadt-e egy is, aki megkérdezte; Te mire vágysz e pillanatban?

Az Ember csak mosolygott.
Szemeiben mintha apró páracseppek gyűltek volna, ahogy kitartóan fürkészte a lányt.
- Nem – felelte könnyedén. – Soha, senki nem kérdezte meg. De nem is vágyom semmire. Egyetlen vágyam, hogy szeressétek egymást. Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket. Úgy szeressétek egymást, hogy ez a szeretet dalolhasson végre a Földön. Dalolhassa megállás nélkül a Mindenség énekét. Mert ha szól a dal, ha a szívetekben szól a dal, akkor a Mindenség óvón körbeölel, s úgy vigyáz rád, ahogyan vigyázott egykor apád, anyád, s még annál is jobban. Szeress, hogy szeretve légy!

A lány kinyitotta a szemét.
Szarka kopogott az ablakpárkányon. Hirtelen mozdulatlanná dermedve figyelni kezdett befelé, s ahogy megpillantotta a lány reá táruló szemeit, kíváncsian megforgatta apró fejecskéjét, azzal elrepült.
A lány mellkasában erőteljesen dobolt a Mindenség dala.
E hang együtt csendült a csobogó patakkal, együtt szuszogott a fák között kacagva játszadozó szellővel. Erre táncoltak a kertben nyíló virágok, erre lebegtették szárnyacskáikat a pillangók, s a virágport gyűjtögető méhecskék.
Ez a dal volt az Élet maga.

Címkék:

Hozzászólások



Kedves Lebeke!

A dal most - ahogy nézem - lemarad.:)))

Szép álmokat Neked!:)



Köszönöm Keisla! :)

Ez így lefekvés előtt tökéletes írás! :)
Áldásos, nyugodt éjszakát! :)
u.i.: a dalt nem sikerült meghallgatni. Légy szíves, linkeld be újra. :)