Nem mondhatom el senkinek!

Karinthy Frigyes: Elôszó
------------------------

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tôle,
Ô is sugni akart: csók lett belôle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ô égô csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bûn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerôse,
Mindenkinek utódja, ôse.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgôt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

(1926)
Úristen! Ez a vers 1926-ban íródott, pedig olyan, mintha most a saját lelkemből született volna.

Hozzászólások



Kedves Szokratész barátom....

Kedves Barátom!
Ugye nem baj,hogy barátomnak nevezlek így látatlanban is? Nagyon jól tetted,hogy ezt a verset( ami egyben a kedvencem ) leírtad....kiírtad magadbó! Jobb és felszabadultabb az a most még "meggyötört" lelked?! Mennyivel szebben is le lehet írni ami fáj,sajog,ordít bennünk,igaz? Soha ne add fel,,,!!!Ismered Máthé Péter dalát:", Azért vannak a jó barátok".....Vedd úgy,hogy ezt a számot küldjük Neked. Itt mindenki
remek és csodálatos ember,csak a lépcsőfokokkal kell megbírkóznunk. Fogadj el egy igazi ( nem képmutató és nem ÁL) ölelést tőlem..... ......tőlünk. szeretettel: fénysugár



Igen-igen, ez az a

Igen-igen, ez az a "Fenséges titok" amiről Müller Péter beszél a Titkos tanítások c. könyvében.
Több mint 80 évvel a születése után is borzongást kelt olvasójában a vers!
A borzongás ismerős jele annak, hogy megérintett valami nagyszerű...
Az Isten jelenlétét a bőrünkön érezzük legjobban.
A nagy vers, borzongást kelt; ez az, ami a közepestől megkülönbözteti: libabőrös lesz tőle a karunk.
Gyönyörű sorok, ez is egy titok, egy misztérium...

"Amit most az elmédben látsz, azt hamarosan a kezedben is tartod."
Bob Proctor