Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



John Keats: Csitt, csitt!

John Keats
(1795-1821)

Csitt, csitt!

Csitt, csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben!
Alszik az egész ház, de leselkedik rád,
édes Izabellám, a kopasz féltékeny,
hiába is húztad fejére a sipkát -
hiába siklasz úgy, mint hajnali tündér,
mely táncol a habon, ezüst vízgyűrűknél.
Csitt, csitt! Félve emeld könnyű lábaidat!
Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.

A levél se rezzen, a patak se csobban -
csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme,
cserebogár dünnyög, hallgatja álomban,
halálra bűvölve, halk éjjeli zene.
Az őrködő hold is eltün szemem elül,
gúnyból-e, jóságból, felhőbe menekül,
nincs fáklya az éjbe, messze tűz se remeg,
édes Izabellám, csak ajkad és szemed.

Nyisd ki a kilincset! de az égre - halkan!
Meghalunk mindketten, ha megcsörrenik csak.
Végre! - s most ajkadat virágos ágyadban -
aludjon az öreg, szikrázzon a csillag,
mirólunk álmodik a szunnyadó rózsa,
tüzünktől bimbózik első kakasszóra.
Tojást költ a galamb, dala ideröppen,
míg csókolom ajkad vacogó gyönyörben.

Kosztolányi Dezső fordítása



George Gordon Lord Byron: Inezhez

George Gordon Lord Byron
(1788-1824)

Inezhez
(a Chile Harold-ból)

Ne mosolyogj sötét szemembe;
hisz vissza nem mosolyoghatok:
ó adja ég, ne sírj sosem te,
ha könny nem enyhíti bajod.

Kérded, minő sötét talányok
marják e bús, ifju szivet?
Hiába - nyitját nem találod,
búmat te meg nem enyhited.

Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem bárgyú hírt esdeklek én,
hogy ócsárlom most a jelen bajt
s a kincseim mind elvetém:

de minden elfáraszt meg untat,
mit nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se vigasz lomha búmnak;
szemed sugára is halott.

Ez az a szivós bú, mi zordul
üldözte a bolygó zsidót;
mely nézni sem mer a síron tul
s nem várhat addig semmi jót!

Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök - a Gondolat.

Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!

Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt uton;
csak az vigasztal, hogy a földön
a legszörnyübbet már tudom.

Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol.

Kosztolányi Dezső fordítása



William Wordsworth: Tünemény

William Wordsworth
(1770-1850)

Tünemény

Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...

Babits Mihály fordítása



Robert Burns: Korai még a konty nekem

Robert Burns
(1759-1796)

Korai még a konty nekem

Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fű-fa uram;
férfi ágyában engem
a hideg rázna, uram.

Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bűn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.

Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnénk, jó uram,
hová lennének fodrai?

Régen elmult már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram.
Hogy én egy ágyban önnel?
Jaj, nem merek, nem én, uram.

Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár;
idősebb leszek már, uram.

Kormos István fordítása



Andrew Marwell: Vonakodó kedvesemhez

Andrew Marwell
(1621-1678)

Vonakodó kedvesemhez

Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmaradt;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziességedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.

Faludy György fordítása



Velemi Névtelen: Czakó Kata balladája

Czakó Kata balladája

A nyári hajnalon homályos zug a fészer,

A földön minta fut: pár fényes, ferde csík.

Túlról hátsó falát ijedten verdesik

Az ébredő tikok. (Nem jó álmodni késsel!)

Ha eljött: nem hagyom, ha kényszer kell, ha szépszer!

A szája, mint a kút - bandzsán fölé hajoltam...

Nem is nyit ránk, ha lát szegény, vak ótata,

De nem lát, s ránk nyitott - tojásért ment az ólba:

Először így nem lett enyém Czakó Kata!

Halottra sohse hűlt reményt rajzolva szikráz

A pörge korcsolya fehér, fagyott tavon.

Forog velem, nevet, húzhatom-vonhatom,

Terelnem is szabad a partig: ott, alig száz

Lépésre ki-bedűlt falakkal vár a kisház,

S forralt bor korsaja, egy asztal, rakva jóval,

Egy puha kerevet... És vár a sóhaja!

Beléptünk, s ránk szakadt a ház! Nyakamba' hóval

Hetedszer így nem lett enyém Czakó Kata!

Kardvágás-keskenyen, skarlátszínben világít -

A hold szemét lesem, míg elfekszem hanyatt.

A meggyújtott kepék lángolnak, mint a nap.

Soká késett. S mikor lassan elért a számig,

A széna-fekhelyen ránk zúdultak a szpáhik.

Fetrengek véresen feléje, hátha él még.

Megbillentem fejét. Hátrahull holt haja.

A szája tárt sikoly. Foga közt dárdanyél-vég.

Utolszor így nem lett enyém Czakó Kata.

A bőr alatt lakik, mint jég alatt a pisztráng,

Palánta hó alatt s a hold alatt a csend.

Hiánya undorít, akár a csecsre kent

Beléndek zöld leve, hogy ellökött a pesztrám.

Mint csúszós csopakit, kortyolom néha tisztán,

Mint fácánmadarat, zabálom őt a tálról.

S midőn az úton int új, izgató csata,

Fülemben nyög neve, liheg, buján viháncol:

Czakó Kata, enyém-se-volt Czakó Kata...



Kocsis Antal: Meskete

Kocsis Antal
Meskete

Apró kis országnak hatalmas királya.
Dúskált az aranyban őhatalmassága.
Kis birodalmában a derék emberek
Éheztek. A király mindenüket elvett.

Nyögve fizette a magas adót a nép.
Alig élvezhették munkájuk gyümölcsét.
Az uralkodónak hatalmas vagyona,
Aranyból épült a királyi palota.

Ült az aranytrónján az aranyteremben.
Nyár volt, inasok legyezték a melegben.
Dolga nem sok akadt, épp törte a fejét;
Tényleg van mindene? Mit vehetne meg még?

A terem falai csiszolt aranytükör.
Arany az ajtó is kívülről, belülről.
Hiún nézte magát az aranytükörben,
Eszébe jutott, hogy nézne ki különben.

Nem elég vakító aranykoronája.
Úgy gondolta, neki még pazarabb járna.
A mostani olyan, mint más királyoké.
Neki sokkal szebb kell, a régi nem oké.

Gondolatolvasó az aranyművese.
(Művese-e vagy sem, így mese a mese.)
Már készült is az új királyi korona,
Pazarul díszítve. Bónuszként jókora.

Jó néhány köbliter aranyból kiöntve,
Smaragddal gyémánttal bőben rakva körbe.
Elkészült, mehetett a tojás hegyére,
Őméltóságának királyi fejére.

Büszkén vigyorgott a tükör orcájába.
Te ízlésficamos, ütődött pojáca!
Kicsit sem zavar, hogy orcázmányod éke
Hetven falu hetvenéves bruttó bére???

Bocs, hogy kifakadtam saját figurámon.
Három sor törölve, az érzelgést zárom.
Következzen inkább a sajnálat sora:
Szegény király fejét nyomta a korona.

Nyomta befelé a fejét a nyakába.
Nyomta trónostul az aranyparkettába.
Próbálta levenni, - nulla az esélye.
Ráabroncsolódott királyi fejére.

A környék legnagyobb emelő monstruma,
Rá van szükség. Bajban van az ország ura.
Emelkedik is a gém a koronával,
Meg a kapálódzó, pórul járt királlyal.

Hiába talpnyalók számtalan tanácsa,
Varázslók, kuruzslók összes halandzsája,
Hasogat a feje, tulipiros füle.
Késő bánat, hogy meg lett volna nélküle.

Hamar híre ment a tragikus esetnek.
Egyik szemek sírnak, másikak nevetnek.
Futótűzként terjedt: bajban van a király.
Elérte a végzet. Azt kapta, ami jár.

Parányi kis falu távoli szegletben.
Ifjú kovácslegény egy kovácsműhelyben.
Éppen harangoztak, leállt hát kajálni.
Adódott pár perce a királyt sajnálni.

Újra kezdődött - de nem neki - a munka.
Felülkerekedett embercentrikuma.
Kezében a samu, - jó nagy kalapácsa,
Lóra szállt, elvágtatott a palotába.

Látta mi a helyzet, tudta mi a pálya.
Meglendült többkilós acélkalapácsa,
Odasózott egyet, egy barátságosat.
Múlt idővé vált az aranyabroncsolat.

Este hét, nyolc óra tájékán lehetett.
A király fejében most kongattak delet.
Mégis hálásan néz a derék kovácsra.
Véget ért kegyetlen csúf vesszőfutása.

Most jön csak a mese, mielőtt bevégzem.
Őfelsége kinn áll az aranyerkélyen,
Két kézzel szórja szét, aranypatak árad.
Indulok is, hátha elkapok egy párat.



Ha megszólalnál Lépked az

Ha megszólalnál

Lépked az örök vándor,
Járja az éjszakát,
Néha a tó vizében
Meglátja önmagát.

Nem tűr ő sötét felhőt,
Lopja a fényeket
Ha egyszer, megszólalnál,
Azt mondd el, miért van ez?
Mondd, miért van ez?

Jön már a tenger-árvíz,
Szerelmed megfogan,
Kitépi önmagából,
Bár élne boldogan

Nem, tud az ész a szívről
Nem, tudja egy a test
Ha egyszer, megszólalnál,
Azt mondd el, miért van ez?
Mondd, miért van ez?

Visszajön egy szó
enyhén csillogó,
Visszajön egy szó
halkan biztató...
/P mobil/



Áprily Lajos: Imádkozom: legyek vidám

Áprily Lajos: Imádkozom: legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.



Ismeretlen: Ismerős verse

Mit tartasz rólam, mit látsz bennem?
Lelkem egy palackba zárt szent szellem!

Minek nézel engem, mit vetítesz rám?
Amit látsz, az nem is vagyok igazán!

Láthatsz szépnek, láthatsz jónak.
Hitelt is adhatsz, igaztalan szónak.

Ferde szemmel is nézhetsz rám.
De mindez nem is vagyok igazán!

Mi vagyok hát? Mi nem vagyok?
Vagyok ami te, minden én vagyok!

Vagyok a szél mely arcod simogatja!
Vagyok a vihar mely a fát szaggatja!

Vagyok a víz, mely szomjadat oltja.
Vagyok az ár mely házad elsodorja!

Vagyok a föld mely termékeny talaj.
Vagyok az, mely holtadban betakar.

Vagyok a tűz mely meleget ad télen.
Vagyok az égés fájó tenyéren.

Vagyok az álmod, vagyok a vágyad.
Minden percben fordulok utánad!

Vagyok a mindent megértő szeretet,
Van mikor adok, van, hogy elveszek.

Vagyok a létezés kettőssége
Megértéssel lépek a szent egységbe!

Egységben megértem te és én egy vagyok!
Szeretetben szerelemben, Istenbe olvadok



Mezei István: Csak halk hang vagyok

Mezei István: Csak halk hang vagyok

Nem vagyok több csak egy halk hang,
szomorú, játékos giling-galang,
nem volt soha részem dicsőség, rang,
került a hatalom, dölyfös rang.

Testemnek nem jutott pompa, sallang.
igaz, nem voltam ártatlan galamb,
nem lehettem Hegel vagy Kant,
otthonom is csak magányos barlang.

Hazámat szántotta kétezer tank
autóm, ha volt, papírból Trabant,
felzabálta az életem az OTP bank,
de egyszer véget ér minden kaland.

Kihull majd kezemből a toll, a lant,
akkor értem szól csak a lélekharag,
koppan koporsón az utolsó hant,
bár semmit sem hallok ott lent, alant.

De érzem, ha valaki fejfámra pillant,
és felsóhajt benne pár szánó visszhang,
mert, tudja, nem voltam rossz és sótlan,
csak sokszor bizony nem jókor szóltam.



Bajtai András: A kislány

A kislány

Egy kislány jön mellettem mindig, amikor
bevásárolni megyek. Beteg lehet, mert
hámlik a bőre, és apró, fekete kiütések
vannak az arcán. Nem tudom, mi baja,
de elkísér mindig, és én fogom a kezét.
Néha egy cserebogár bújik elő a zsebéből,
néha meg, mint egy madár, csak felrikolt,
és én dobnám is el rögtön a szatyromat.
Sokszor érzem úgy, mintha egyedül én
tartanám őt életben azzal, hogy vásárolni
járok. Mert különben senki sem veszi észre,
nekem viszont elég csak kilépnem a házból,
és azonnal meglátom, még be sem csukódott
mögöttem az ajtó, de ő már ott áll előttem,
hirtelen, mint egy villanyoszlop, és nem
értem, miért van ez, de ránézek, és abban
a pillanatban mintha mindent tudnék róla, csak
azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia.



Dobai Péter: Pasolini – Pietá (részlet)

Dobai Péter: Pasolini – Pietá (részlet)

Magányos harcos arcod messze pusztult – – –
A mozik fehér vetítővásznán, a televíziók
képernyőjén olykor – föltűnően ritkán! – „leperegnek”
evangéliumi tisztaságú, éltető, üdvözítő képsoraid:
képei a Te ANGYALI AGRESSZIÓDnak,
és megjelenik igazi oka annak a gyáván,
szívet sebzően, brutálisan gyilkoló, Felbérelt
Halálnak, amit te szárnyas sorsoddal oly merészen,

bűneiért végre bűnhődni kihívtál! Műveid mind:
kiégett, kihűlt csillag-romok hanyatló fényei
a kozmikus köztemetőben… de meglehet:
tetszhalott sugaraik filmjeidben,
verseidben riadnak éltetően
régi forrás-fényeikre fel – – –
Neked a halál: nem halál, de jelző láng, tűztiszta üzenet!
„Az életút és a pillanat” Tenéked Pier Paolo
ugyanaz a győzelem, hiába lehetetlen…
Neked senki Isten nem hazudik Feltámadást!



Babits Mihály: Húnyt szemmel ...

Babits Mihály: Húnyt szemmel ...
https://youtu.be/yezbrwXioN0

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.



Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...
https://youtu.be/v9AFhLn7ynU

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.



Kárpáti Tibor: HEJ, MUZSIKA, TÜNDÉRTÁNC!

Kárpáti Tibor
HEJ, MUZSIKA, TÜNDÉRTÁNC!

Hej, muzsika, tündértánc!
Tündérszoknyán ezer ránc!
Minden ránc százezer év:
Pörög a Világkerék!
Csillagporos ég alatt
Táncot rop a tündérhad
Száll a dal, a nevetés
Hej, a táncuk, de mesés!
Száll a szoknya, az ének!
Száll a csillagos égnek!
Pörög-forog a Világ!
Csillagfény, csillagvirág,
Csillag-gyémánt hajukban,
Csillag-ékszer nyakukban
Hej, a keblük gyönyörű
Mint a Világ, gömbölyű!
A tetején csillagok!
Csillagszemük felragyog!
Csillag-szikrát szór az ég!
Szikrázik a Mindenség!



Kormos István: NAKONXIPÁNBAN HULL A HÓ

Kormos István
NAKONXIPÁNBAN HULL A HÓ

Se házam, székem, asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem

poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosemvolt madár
persze ha kellene

ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna

van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom

buborékaim szállnak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó

Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek

ütök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
koromos üvegen át a nap

mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán

gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé, hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg

aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok

első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz

honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom

gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben

nem tudtam mennyi vágy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen

rue de l' Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli

Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux

hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka

kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak

mert csak szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót

egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom

NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal

ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant

három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony

hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam

poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta

de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom

1962-65



Uhrman Iván: HÁROM SZONETT KÖZÉPFÖLDÉRŐL

Uhrman Iván
HÁROM SZONETT KÖZÉPFÖLDÉRŐL
J. R. R. Tolkien emlékének

Az ember idejének végén

Ma már a Földön görbe minden út,
s amely hajó az óceánt kutatja,
hiába száll tovább s tovább Nyugatra,
a kezdőpontra végül visszajut.

Ki tudja már Nyugathon merre volt,
hol a valák nő- s férfitestet öltve
titkon ma is vigyáznak tán e földre,
s hol Tírion száz tornyán lámpa gyúlt?

Ki tudja már? Rég elhalt itt a dal,
mindenhol ocsmány ork-szitok rivall,
bőg billió Szauron-szerkentyü: tenger

és föld már el nem bírja mocskukat;
s ki ős rúnák, regék titkára nem lel,
miként is nyerhet még egérutat?

Szegény Szméagol

Kinek szemében tünde-láng ragyog,
kinek kezében kószák kardja izzik,
ki önnön lelke nagyságába' bízik,
azon Szauron rontása nem fogott.

De ki a békánál alig nagyobb,
s a Mélybe les, mert lelke fél a fénytől,
s halat zabál sötétlő vízfenékről,
mely néma és hideg, mint egy halott,

annak magától is karmára csúszna
az Iszonyúság-Gyűrű szörnyű súlya
lelkét örökre éjszakába húzva,

hogy vissza már reménye sem legyen...
Gollam, gollam!... Útját hörögve kússza,
s vár rá a lángözön Végzethegyen.

Hobbitálom

Hatalmas hársfa alján, a hars-smaragd gyepen
gyomromba töltenék vagy tizenkét bő fogást,
s rá jó hordónyi sörrel innám az áldomást
naponta hatszor, ámbár igen bőségesen;

s míg művelném a kertem, nem jönne gond sosem,
legfeljebb száz rokon, kit számon kell tartanom,
s az Óidők regéit ha este olvasom,
hogy azt át tünde-nyelvről miként ültethetem.

S oly tiszta lenne körben a víz, a lég, az ég
(a vízmalomnál újabb gépről nem tudva még!),
hogy próbálná akárki mocsokba dönteni:

tartson bár vissza akkor mi csak van szenny, iszony
— átvágnék ork-odúkon, sárkánybarlangokon,
s minden Sötét Úr ellen meg bírnám menteni!



Weöres Sándor: TATAVANE KIRÁLYNŐ

Weöres Sándor
TATAVANE KIRÁLYNŐ

Ó, ti szárnyas ősök!
Zöld ágat és száraz vesszőt adtatok nekem,
hogy palántázzak s verjek két birodalmat.
Kicsi vagyok mint a menyét, szűz, mint a hold keleten,
könnyübokájú mint a gazella, de nem futok el,
szivem néma sugalmatokra hallgat.

Az Elefántcsillag vitte tizenötödik évem,
a Sárkánycsillag hozta e tizenhatodikat.
Az ősök rendje szerint lehetne három férjem
és hét szeretőm a szentelt jázmin-lombok alatt.

Nem illanok magamfajta lányokkal a rétre,
kacagni, kecskét fejni, édes tejet inni,
inkább a ti fényetekben ülök a trónon évről évre,
ébenfa-bálványként a világ terhét fejemre venni.

Néger karavánok, arab hajók áruit adom-veszem,
jutalmazok, bár legtöbbjét majomnak s görénynek hiszem,
de az ég se tudja: zápora hova hull, belőle mi pezsdül.
Elitéltek mezítlen nyáján nézek keresztül,
mintha szülőjük volnék, valamennyit úgy szeretem,
vesszővel bűntetem, vagy pallossal, ha kell,
s ha szivem vérzik, szemem se rezdül.

Apáim, anyáim: keljetek! Ne zárjon a hamuval teli korsó,
a homályban segítsetek engem,
kérlel csöpp fekete lányotok, királynők közt utolsó,
várlak a füzéres cédrus-teremben.

Két kő-oroszlán közt ülök, mellettem üres a férfi-trón,
mint hajnali felhő tüzel rubin-pártás homlokom,
bíborral festett ujjaim, álmos mandulahéj-szemem
mint az isteneké, villanva sujt és emel;
ami nektek édes volt és keserű: most én ízlelem.

Vállamon narancs-szín lepel, sötét hajamon tűzvirág-koszorú,
felsír a síp, zümmögnek a heréltek, terítve az oltár.
Jer, Bulak-Amba ősapám, csillagos bika-homlokú!
Jer, Aure-Ange, tejet ontó szép istenasszony, ki ősanyám voltál!

Oltáron terítve mangó, aréka,
roskadásig az idei rizs, barna kókusz, fehér kopra,
körötte piros virágok halma,
illatos szantál-füst száll a magasba.

Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!

Hívlak, habok feletti apám,
hajdani nemzőm, Batan-Kenam,
közelegsz négy-elefánt-vonta Nap-szekereden,
az öt mennyei vihar emeltfejű csörgőkígyói között,
korallfüzéres, örökifjú harcos,
kék ingbe öltözött,
égi cápacsont-lándzsás, teknősbéka-pajzsos,
öveden a hét táncosnő-csillag levágott fürtjei lobognak,
elefántjaid, tigris-hadat tiporva, súlyosan dobognak
és megpihensz könyökölve a világvégi zengő kék hegy hajlatán:
köszöntlek, ragyogó vendég, messzi apám!

Leplembe bujok, ki se látszom,
ijedt vendéglátó gazdasszony,
félig-bontott narancsot kinálok arany-tálon:
tőled fakadtam, nézz rám pillanatra,
hisz ruganyos vagyok és karmos, mint erdei macska,
megállsz, ha látod zöld szikráju sötét szemem,
fehér parázs fogsorom,
mögötte csontvázam, mint szitakötő, csipkés-finom:
lásd egynapos asszonyod! nem méltó egy mosolyodra?

Idézlek, Aruvatene, anyám!
Én hívlak, a te lányod! Szeretsz-e?
Kicsinyedet, öledbe vehetsz-e?
Nézd, Éjkirálynő, csöpp harmatod:
hogy csillog a bőre, duzzad a keble!

Te sürü-csillagú mennyei sudár pálma, táncolok neked,
fújjátok a sípot, dörgessétek a dobot,
táncom szele meglegyint, ha úgy akarod!
csattog ezüst boka-csörgőm, a tőled kapott!
repül narancs-szinü kendőm, a tőled hagyott!

De ha szép arcod pára-halovány:
régi kelyhedből véremmel itatlak,
fordíts hátat, nyugton hagylak,
némán egyél-igyál.

Jer te is, Andede, jó nagyanyó,
vén vagy, mint a szél,
a kemence-parázsban szuszogó.
Ílyen vén sose leszek én,
virágnyílásra elmuló.

Andede, jó nagyanyó,
ráncos vagy, mint a kő,
a hegyről leszakadó.
Ílyen ráncos sose leszek én,
forrás vagyok, sziklából fakadó.

Andede, jó nagyanyó,
mosolyogsz, mint a sárga sivatag,
a csontot őrlő, fogatlan homokzuhatag,
a menny széléig vonuló.
Így sose mosolygok én,
két birodalom úrnője vagyok,
ölemben kard és kenyér,
könnyem rájuk csurog.

Andede, jó nagyanyó,
csámcsogsz, mint a zöld sárkány,
a pusztaságot fölfaló.

De nem lakhatom jól sosem én,
két nép a kezemből enni kér
s mindig kardot kiván a kenyér.

Andede, jó nagyanyó,
apró vagy és erős, mint gyökér a földben,
folyton korhadó, sose pusztuló.
És mindenki anyja vagyok,
valamennyit ölbe venném,
valamennyit megetetném,
de mire kezem egyet mozdul, meghalok.

Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!

Gyertek elő, nem-feledett, régi nagyok,
mennykupola-keblű királyasszonyok,
villámló, vitéz királyok!
Tudom, hogy a jó
mind tőletek való,
de ha baj kavarog,
oka, egyedül, itt vagyok:
én, árva árnyatok,
pálcátok alá borulok,
ne kíméljetek, suhogtassatok!

Segítsetek! Az égre!
Ó, én, szűz páva-jérce,
ki eleven tojások helyett
kapott teste alá izzó köveket,
mind féltve borítja szárnya,
kotolva kelti, hiába.
Két ország kínja tüzel alattam,
sosem kel ki a világ boldogsága.

1956



Uhrman Iván: A FARKASEMBER BALLADÁJA

Uhrman Iván
A FARKASEMBER BALLADÁJA

Ha éjjel első álmodból riadsz fel,
a telihold az ablakban ragyog,
és torkod elszorul, s vonítanod kell
(úgy űz egy titkos, ősi, szörnyü sokk),
akár az eb... Nem! Mint a farkasok,
kik, mint az ősöd százezernyi éve,
ma is künn kóborolnak még az éjbe',
mert hajtja őket véres indulat...
Ha rajtad tör ki, el nem fojthatod,
kinő a bundád, karmod és fogad.

Ó, más ez, mint a kommersz, szimpla rémség,
mit százszor látsz a horrorfilmeken:
a génjeidből jő e farkaséhség,
mit jóllakatni nem lehet sosem,
e düh, melyet nem bírsz lenyelni sem,
ha elpattan, mi lelked még befedte,
civilizáltság pókhálónyi leple,
s megláthatod valódi önmagad.
Úrrá bírsz lenni rajta?! Mert ha nem,
kinő a bundád, karmod és fogad.

S ha otthon nem maradsz, s rohansz az utcán,
s üvöltést sejt mindenhonnét füled,
a szörny elől nem mindhiába futsz tán?
Hisz őt saját lelked mélyén leled!
Veled nőtt fel, s együtt születtetek,
szüksége nem volt ahhoz sem fogakra,
hogy bősz varázslatát beléd harapja,
ahogy veszett kutyák a kínjukat:
megosztozott a testeden veled,
s kinő a bundád, karmod és fogad.

Herceg, ha eztán kínoz még a félsz,
a Holdra rá se ránts - magadba nézz!
Embertestben születtél? Az kevés!
Szép arcod maszk, mely szörny-pofán tapad!
Ha azt legyűrni ész s erő kevés,
kinő a bundád, karmod és fogad!



Gísli Brynjúlfsson: MAGYARORSZÁG 1848-BAN

Gísli Brynjúlfsson
MAGYARORSZÁG 1848-BAN

Éljen a' szabadság!
(Magyarul az eredetiben)

Hajnallik,
hév-meleg hatalmak
ébrednek szerte
sarkain a világnak.
Fölserkent e tavaszban
földünkön mindenhol
országoknak népe,
okos haraggal.

Csatákra virradtunk,
lépnek csapatok
száll a Nap feljebb,
hallik szárnycsapása.
Halljátok hát,
harcba vonulók,
ifjú valkűrök
virradat-énekét.

Tavasz van,
támadnak
friss népek,
felkelők.
Tisztjeik
tisztükben
vitéz és vakmerők,
mint valaha is.

Vesd rá magad,
magyar valkűr,
ellenségre,
elbírsz véle.
Nornák értelme
érleli gyümölcsöd,
s kezdik a kardok
diadal-dalukat:

„Új nép lepi
el a partot,
messziről jött,
nagyratörő.
Riadjatok fel,
híveink mind,
keltő szóval
jönnek keletről.

Megvirradt, Atli,
szakaszd alvásod,
nem vinnyogni most,
vívnunk adatott.
Szőjünk, szőjünk
szörny szövetet,
múltjukon állnak most
bosszút a magyarok.

Öröktől egyet
öröklöttünk,
hajdanidőkből
apa-hagyományt:
mi magyarok
e márciusban
méltó becsüléssel
bírjuk szabadságunk!

Rónak a nornák
baj-rúnákat,
ütközeteket,
házra üszköt:
rójatok bár bajt,
biztos halált,
szerencse-vesztést,
csak ne szolgasorsot.

Vágj, nép, előre,
legyen a világnak
szabadság
a szülőföldje!
Így ígérték
régi írások,
amint volt kezdetben,
úgy kell legyen végén.”

Végzik is
valkűrök
óriás-ébresztő
ősi énekük:
áll az óriás,
ósdi köteléke,
lánca kettétört –
de hallgasd csak,
hol mindenütt
visszhangzik csengése!

Bernáth István fordítása



Babits Mihály: ATLANTISZ

Babits Mihály
ATLANTISZ

Egy világ, amely lemosdotta az életet

Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem
úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen
bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz víz alatt
és nézem a hajladozó suhanó sima kúsza halat
a kicsit, a fürgét s a nagy halat, a kicsi néma vadászát
virágszerü állatok áloméletü nyíladozását
a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét
a rettenetes fejlábu polyp Medúza-tekintetét
száz szép halavány színt kéken a víz remegő üvegén át
és látok egy elsüllyedt várost, félig leomolva, némát,
egy holt mesevárost kéken a víz remegő üvegén át.
Hintázik a habban nagy fala - mind csupa márvány.
Hab rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe
kikorhadt rég minden kapuja. - Belépek egy helyen. Íme.
Egy nagy terem - babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak
és függönyöknek aranyrudai (holt kincs a gyenge búvárnak).
Márvány, meg arany, meg drágakövek (vagy élő vízi virágok?)
de bíbort s ami volt más drága szövet, víz sava rég kirágott.
Még aranyváza a trónnak áll, de már faülése kikorhadt.
Csönd van, csak az ablakokon suhan be néma komor had
Mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében
olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.
S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:
porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.
Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét
Ruházva a halott köveket s a csont kriptai termét.
Másutt a halál magára veszi a föld süket öltönyét
itt áttetsző üngben mulatoz követve a víz ütemét.
Játszik selyemkék fodraival és táncol ős ütemére
szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére.
Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit kinézhetek abból
egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a habból.
Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét
Halak dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bőrét
nedves haját fősülgeti még mint rég a régi mesében
s örökre fördik meztelenül a zord Oceán vizében.

Csak én vagyok itt aki emberi még és lelke se, teste se márvány,
nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván.
Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója?
Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!

1912



Alfred Lord Tennyson: TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI

Alfred Lord Tennyson
TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI

Ormok haván, tornyok falán
az ég zuhogó fénye lángol;
tó tükörét nap töri szét
s a vad vizesés zengve táncol.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve:
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Mily tiszta halk! Hallod a dalt,
a tisztuló és halkuló dalt?
Szirtek felett mint üzenet
Tündérország száz kürtje sóhajt.
Zúgj, a bíbor völgy zengjen veled össze;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Óh kedves, a kürtök szava
belehal az égbe, a tájba;
de lelkeink visszhangja mind
nagyobb, s csak nő a muzsikája.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Szabó Lőrinc fordítása



Alekszandr Puskin: A PRÓFÉTA

Alekszandr Puskin
A PRÓFÉTA

Vitt-vitt a sivatagon át
az Igazság iszonyu vágya,
s hat fényszárnyával egy Szeráf
egyszerre csak utamat állta.
Halk ujját álomszeliden
végigvonta szemeimen,
s erejük, mint egy ifju sasnak,
lett rögtön, tiszta, hős, hatalmas.
Megérintette fülemet,
és fölharsantak az egek:
fényszült angyalok suhogását
hallottam, és csillagzenét,
fű növését, tengerfenék
szörnyek kavarta zuhogását.

S kiszakitotta nyelvemet,
mely oly önzően sietett
társulni minden fecsegésbe,
s vérmocskolt keze az okos
kígyónak tette be gonosz
számba fulánkját. Végül érce
mélyen mellembe hasitott,
s a kebel tátongó sebébe,
még lüktető szivem helyére
eleven parazsat dugott...
Némán, élettelen feküdtem,
s az Úr szava zendült felettem:
„Kelj föl, Próféta, akarom:
hallj s láss, utad erőm vezesse:
légy tanúm vizen, szárazon,
s lobbants lángot az emberekbe!”

Szabó Lőrinc fordítása



Edmund Spenser: A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ (részlet)

Edmund Spenser
A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ
(részlet)

A gyönyörűség lugasa
II. könyv 12. ének, 70-80. stanza

S hallottak oly édes dallamot,
mely az értő fül legfőbb öröme,
amilyet még soha nem hallhatott
földi tér, csak az édenek köre:
s bármi lénynek szólt, megítélnie
bajos volt, miféle zene lehet:
együtt a fül megannyi gyönyöre
szólt benne, ékesen illeszkedett,
madárdal, énekhang, szél, vizek, hangszerek.

Víg madarak kedves lombok alatt
daluk összhanggá édesen keverték;
angyali-lágy, remegő szavukat
hangszerekével mennyei kecsesség
egyesítette, ezüstös, remek-szép
kórus csendült vízesés morajába:
s e mély zúgást hol megszeliditették,
hol erősítették, szél susogása
járt köröttük, felelt kiük-kiük szavára.

Ahol mintha szólt volna a Zene,
a szép Boszorka ott töltötte kedvét
új Szeretővel: varázsereje
bűvölte oda, messzi idegenjét,
ki most mellette szendergett, pihent még
titkos árnyban, pajzánságok után,
s szép Hölgyek s pajkos fiúk énekelték
körülöttük dalukat, s ennek során
el is játszottak, féktelenkedőn, buján.

S a nő végig a férfira hajolt,
hamis szemét látványára szegezte,
mintha gyógyulna, hol sebezte-volt
a kígyó, vagy mohón gyönyört legelne:
s gyakorta könnyű csókokkal lehelte,
föl ne ébressze, ajkát harmatozta,
szemén át szívta eleven szerelme
tüzét, kéjes vágyába máris oldva,
és sóhajtozva, mintha ellenére volna.

Míg valaki e szép dalt énekelte:
Ó, te, ki vidulsz ékes képeken,
lásd, ha virág nyit, Nap Tükre a kelyhe;
ah, nézd a Szűz Rózsát, mily ékesen
nyit s pillant, szerényen, szemérmesen,
s mintha úgy volna szebb, ha rejtezik;
de íme, már bátran s készségesen
tárul, bimbó-keblet meztelenít,
s hamar elmúlik elmúlik, ó, nézd, veszti szirmait.

Így tűnik, mint a nappal, a levél
s a rügy s virág halandó élete;
hanyatlik, s nincs, hogy új, friss nedve kél,
egyszer volt dísz, csak így virult vele
sok Hölgy s Lovag szerelmes nyughelye;
hát addig tépd a rózsát, míg virul,
mert jő s fonnyasztja rút vénség szele;
gyűjtsd Vágyad rózsáját, míg pirosul,
szeress, míg hasonló szép bűn vár válaszul.

Ekképp szólt. S a madarak kórusa
rákezdte újra, mintha helyeselne,
s példája lenne kellemes szava,
melynek a makacs pár mindjét figyelte,
míg haladt fáradatlan, nem pihenve,
ligetet bújt és bozót sűrűjét
kúszta át, végül ama helyre lelve,
hol a kéjenc Hölgy fogta kedvesét,
ölén nyugtatván a Vadóc álmos fejét.

Rózsaágyon hevert a Nő, akár ha
hőtől alélna, vagy bűn mámorától,
bízó bájait tárta fel ruhája,
selyemszál- és ezüstszál-szőtte fátyol,
nem fedvén bőre alabástromából
szinte semmit, sőt, így volt az fehérebb;
Arachne készít ilyet fény-fonálból,
vagy maga a Nap, harmatos-ledéret,
mely mégis szűzi-tisztán szállva vág a légnek.

Hókeblét kedvre falhatták az éhes
szemek, s nem tudtak volna telni véle,
ám friss emlékű fáradása édes
méznél különb cseppeket csalt hegyébe,
s ezek gyöngyökként gördültek elébe;
szemén futkostak boldog mosolyok,
nedves tűz-sugárral átjárva, mégse
ölve gyönge szíveket: csillagok
tündöklőbbet így ha fényük vízen ragyog.

Az ifjú, aki mellette aludt,
bizony, nemes sorból származhatott,
s így fájó látványt nyújtott, mire jut
a jeles erény, mint éri mocsok;
szép tisztelet és kedvesen konok
figyelmesség védte így is az arcát,
férfias báj, álmán nem bágyadott;
gyöngéd ajka alatt a fiatalság
szakálla sarjadt, selymes-friss szálú bodorság.

Fegyverzete, a szunnyadó dicsőség
renyhült tára, ott függött egy faágon,
a derék pajzs titkolta régi hősét,
rozsdállott, diadaljel egy se látsszon;
de néki jó hírnél már több e mákony,
csak tékozol, más üdvét megveti,
fetreng buja, fényűző orgiákon,
így züllik teste, tűnnek napjai;
ó, rettentő varázs, mely rontással veri!

Tandori Dezső fordítása



Bartos Erika: Szélbújócska

Havas a házunk, havas az utca,
Reggeli szél a hajamat fújja.

Teleszór hóval, beborít dérrel,
Bújócskázom a nevető széllel.

Fa mögé bújok, utolér nyomban,
Szaladok fürgén, megelőz gyorsan.

Futok a hóban, libben a sálam,
Fütyörész vígan, sebesebb nálam.

Nyílik az ajtó, törlöm a lábam,
Meleget ont a kályha a házban.

Zörren az ablak, Szél koma rázza,
holnap is eljön, ezt dudorássza.

Susogó karját búcsúra inti,
Hópihecsokrát szanaszét hinti.



József Attila: Nagy ajándékok tora

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi rubinkövet adok,
Akaszd a nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szíved fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sóhaj terem.

Ha szomjazol, hát aszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.



Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?



Sumonyi Zoltán: Hol is, hol is?

Sumonyi Zoltán: Hol is, hol is?

Ha ott lennék, ahogy most itt vagyok;
Egy más lakásban, nem a megszokott
Ajtók, falak és tárgyaim között,
Vagy másképpen szitál a téli köd
Az ablakon túl; - bárhogy is szeress,
A szerelemnek árulója lesz
Sok öntudatlan apró mozdulat,
Mert szűknek érzem majd a falakat,
Vagy túl tágasnak azt a nagy szobát
Ahol fiaim nem csörtetnek át,
Vagy nem találnák ott az anyjukat
És én se látnám ott az anyjukat, -
A hétköznap másképp mindennapos
Az ünnep lenne másképpen habos,
Az indulás másként izgalmas és
Más biztonság a visszaérkezés, -
Reflexeim egyszerre ellened
Fordulnának; de vissza nem lehet
Csinálni már, - hát némán ordítok,

Ahogy most innen Érted ordítok...



Karafiáth Orsolya: Liebesgedicht

Karafiáth Orsolya: Liebesgedicht

"Szerelmem, gondoltam, szerelmem vagy te is,
bár nem látszol annak és nem úgy viselkedünk."
(Ágens)

A testen, és a test mélyén, belül
egyszerre ért a pillanatnyi pánik.
Hogy megmaradjon: nem kellett idő.
Nem enged el. És nem tarthat sokáig.

Miért kérném, hogy érezzél velem?
Kívülről megtanulj? Ugyan, ki kérte?
Első érzésre tudtam, s nem riasztott
hogy így megyek veled. Ilyen kevésre.

A testen és a test mélyén, belül.
Gyomorban, méhben, s hátha ott, a szívben.
Lesír az arcomról, a könnyeimről.
Hogy felnőttem. S hogy mégse úgy. Egészen.

Ne érts. Nekem se jó, hogy értelek.
Az arcomat nézd. Így próbálj szeretni.
Egészséges vagyok és átlagos.
Így gondolj rám. A választásod - ennyi.

A testen, és a test mélyén, belül
redők meg árkok, pár fáradt szövet.
Még összetartanak. Engem. Veled.
Honnan tudnád, miért is élvezed.

Így tartalak, tapinthatóan, épen.
Fel sem fogod. Nem tőled létezik.
Nem ér hozzád, milyen boldog vagyok.
Nem érint meg, hogy boldogság ez is.