Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



A HOLD ÉNEKE

Gombojav Mend-Ooy

A HOLD ÉNEKE

Tintámba ejtettem ezüst holdnak sugarait.
Varázsa az öröklét ragyogó fényében tündökölt.

A mesélő hold sugarait szőttem képzeletem leplébe.
És vers-gyermekeimet tökéletes selyemszállal hímeztem.

A nefrit hold kristálytőrét szúrtam megkeményedett szívembe.
És a sötétben verseimből jáde sugarak folytak elő.

Kegyes dalom a bölcs hold tükre elé tettem.
És versem, tündöklő lelkével Shambala fényéhez hazatalált.



Ujgur irodalom

DALOK

Ej .............................
egyetlenem.............
egy igaz lelkem......

Vágyakozunk szerelemben,
vért hevít szép szem lángja;
véled találkozni kedvem.

Gondolatom ott terem,
gondolok forró csókjára,
galambomat ölelgetem.

Hej, látnálak, kedvesem,
hozzád mégsem jutok, árva;
hogy lesz boldog életem?

Volnék véled, kicsinyem,
várba vagy, érzem, bezárva,
virágillatod jut csak nekem.

Isten bár rendelne engem
igen szelídem oldalára,
immár ne válnánk sosem.

Velem égi erő legyen,
villám-éjszeműm háza
vígságunk zajával teljen!



Mint fák a szélben

Kamarás Klára: Mint fák a szélben

A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga...

Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
- vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
...És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak...
...de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ...

Most mintha azt zúgnák szélben:
- Vigyázz!
- Vigyázok...
- Érted s értem...!
- Ha te kidőlsz, nekem is végem...



Azt hiszem ...

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul, és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.



Hozzád :)

Szabó Katalin Anita
Napraforgó

Amikor a napraforgó is csak a Holdra néz,
s elmennek a fák az utak mellől,
fül helyett majd sikolyom
borítékolom...
A sárga majd belesötétül az árnyba,
az abszint gőze sem lepi el a provence-i éjt.
A bolond ki sokat ért, de egy napot se élt,
s nem érhet egy dicsőült sem
a lába nyomába.
Akkor majd eladsz egy képedet!
Átokkal sújtott mérhetetlen,
az érthető szélén egyenlőként,
kötéltáncosnak festve egyensúlyban
festi eléd a végtelent...
De védtelen. Nincs páncélja ellened,
nincs ellenem, csak ereje, hite,
reménye, hogy honnan...?
Mind rejtelem.
A napraforgók némán mosolyognak,
s áttör az árnyakon a sárga,
a Krumplievők lassan felegyenesednek,
az Íriszek kopott asztaluk fölé szállt
illatára.
Csillagászok vizsgálják majd,
mit rejt híres képe a Csillagos éj.
De nem lelnek a titkok nyitjára sosem...
Önarcképéből százszor pillant rád, hiába.
Nem érthetik, mert csak ő tudja:
Mit suttog az aranyló nap mögül a szél.

Tisztelettel kedvencem, Vincent Van Gogh előtt



S ha még akkor sem - hát ezer év mulva...

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28



A naphoz

Petőfi Sándor : A naphoz

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kend, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni olyan fukaran?

Elballag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap.
Kis szobám kelmedtől mégis
Egy sziporka fényt se kap.

Oly sötét van benne, mint a...
Majd kimondtam, hogy mibe':
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.

Hiszen azt, hogy versírás a
Mesterségem, tudja tán,
Azt is tudja, ily esetben
Nem lehet pompás szobám.

Hogyne tudná, 'sz hajdanában
Kelmed szinte lantot vert,
Még mikor le nem rudalták
Az Olympról Jupitert.

Szánjon meg tehát kegyelmed
Kedves kollega uram,
S mátul fogva sugarával
Ne bánjék oly fukaran.



Vidámság :)

William Wordsworth
(1770-1850)

Tünemény

Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...

Babits Mihály fordítása



Miért ne? :)

John Donne
(1572-1631)

Elégia a vetkőzésről

Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar.
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de főleg égnek nem a hajam áll.

Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pöcsét.

A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ottragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.

Mezítelenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?

Faludy György fordítása



Te voltál... Te vagy... :)

Keresztury Dezső: Rímek

Te voltál a táj,
mit szemem meg nem unt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadulnék;

te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;

te voltál a kín,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;

te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;

te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;

te voltál a vad,
mely hozzám szelídült csak,
te vagy a szabad szél
mely, ha tetszik, elhagy;

te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs, ki megsegéljen;

te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;

te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.



Könnyek :)

Harasztovics István (ifj.)
Búcsú

A béke ujja Felettünk

A béke ujja felettünk, nincs több háború,
Te ahogyan jöttél, úgy hirtelen távozol.
Retinámon könnyfátyol, jön egy új vándorút,
nem átkozol, szép búcsú az, amit áthozol.

Gyönyörű volt Veled minden ékes pillanat,
csak az öröm az, amire visszanézhetek.
Most jön fel a Nap, de elmarad a pirkadat,
a csillagok elkísérnek majd, az ég Veled.

Nem lesz már több ölelős köszöntés közöttünk,
Isten áldása lebeg majd utadon végig.
Éles lábnyomok, sok színes fotó mögöttünk,
szívünkön Hűségrovás, te utazol mégis.

Emlékszem minden szóra, mindre, mit kimondtunk,
a szótagokra, mikkel szabadságod adtam,
a közös útra, porra, sárra, mit tiportunk,
az engedő kézre, mellyel rég kezed kaptam.

Csak gyűltek az élmények, bennem égtek mélyen,
a nevek, a színek, az órák, az érzelmek,
a "minek mondtam ki?" és a "miért nem léptem?"
a bókok, a viccek és a halvány sérelmek.

A könny volt a kapocs, a kedves kicsi könnyek,
örömtől és nevetéstől gördülő cseppek.
Ezt nem írták le, erről nem szóltak a könyvek,
együtt élünk, de most az ismeretlen csenget.

Menj az ajtóhoz, én mögüled figyelek majd,
készítek elemózsiát, írok levelet.
Hibáztatás nélkül megyünk, míg elménk fenntart,
elkísérlek, amíg jól esik, míg engeded.

Pompás emlékek, belső nyomok, karcolatok,
sorolhatnám, de sosem érnék a végére
a rengeteg szépnek, mit lelked adogatott,
az együttes életre, a közös légzésre.

Nincs örökre, ezért mondtuk, hogy egy életre,
a szerelem kopott, de a szeretet kitart.
Úgy látszik itt egy példás életnek vége lett,
nem félem a halált, de már nem kell a vihar.

A béke ujja felettünk, nincs több háború,
Te ahogyan jöttél, úgy hirtelen távozol.
Retinámon könnyfátyol, jön egy új vándorút,
nem átkozol, szép búcsú az, amit áthozol.



a kék szelekbe szertelen és túlvilági szerelem ...

Gyurkovics Tibor: Mi lesz velünk?

Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltűnünk
a sürü ködben egy letűnt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?

Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?

Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen
és túlvilági szerelem
mi lesz velem?

Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?

Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?

Az űrbe dobva mint a kő
a végtelenbe térülő
időben hol lesz az a nő
aki te vagy és én meg ő
és én meg ő?



Ma nekem ez volt a legszebb vers... :)

Donászy Magda: Anyák napján Nagyanyónak

Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma.
Olyan jó, hogy anyukámnak
Is van édesanyja.

Reggel mikor felébredtem,
Az jutott eszembe:
Anyák napján legyen virág
Mind a két kezemben!

Egyik csokrot Neked szedtem
Odakünn a réten.
Te is sokat fáradoztál
Évek óta értem.

Kimostad a ruhácskámat,
Fésülted a hajamat.
Jóságodat felsorolni
Kevés lenne ez a nap.

Köszönöm, hogy olyan sokat
Fáradoztál értem,
És hogy az én jó anyámat
Felnevelted nékem.



Élet :)

Tóth Bertalan
Axióma

Nem lehet minden rét zöldellő,
Nem lehet minden fa tölgy,
Nem lehet mindenki könyvelő,
S hencegő szép mellű hölgy.
Nem lehet mindenki tartózkodó,
Nem lehet mindenki karakán,
Nem lehet mindenki zöldfülű,
S nem játszhat mindenki zongorán.

Nem lehet mindenki agyafúrt,
Szerfölött hiú és talpnyaló,
Kell, hogy legyen ki hű magához,
Nem lehet mindenki gaz, s csaló.
Nem lehet mindenki kőszívű,
Kétszínű strici vagy boszorkány,
Nem lehet mindenki rosszlelkű,
Kell, hogy legyen ki havat hány.

Nem lehet mindenki dilettáns,
Nem lehet mindenki egyforma,
Nem lehet mindenki elegáns,
Ki lenne lenn ott a nyomorba?
Nem lehet mindenki eladó,
Kell, hogy legyen sok vevő is,
S nem elég vevő, ha nincs miből,
Jövőre lesz sok rebellis!

Nem táncol mindenki bőségben,
Nem lehet mindenki győztes,
De miért kell hogy ínségben éljen,
Ki fázik az utcán és éhes?
Nem lehet mindenki miniszter,
Nem lehet mindenki úr,
Ugyanúgy ember ki kétkezi,
Míg el nem szakad a húr!

Nem lehet háború szüntelen,
S nem lehet mindenki szabad,
Nem lehet mindenki bűntelen,
Míg kezekhez embervér tapad.
Lelkünkben reményünk szunnyadó,
De tehetjük szebbé az életet?
Nem lehet mindenki varázsló
De lehetnénk tettünkben emberek!

http://www.poet.hu/vers/60713



Zöld a föld, kék az ég, tavasz van...

PETŐFI SÁNDOR: MI KÉK AZ ÉG!

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van...
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadenciákat faragok!

Eperjes, 1845. (április)



Pillanat...

Nyolc sorban: Pillanat

p uhán és csöndben illan el a perc
i tt hagy az emlékek romjai közt
l obban, mint láng, ha az égnek ered
l ebegő pernye a parázs fölött
a kár a szellő, úgy szalad messze
n élkülem a meg nem élt varázslat
a jtó csukódik, halkul a zene
t ávolról int a tegnap a mának

Sárhelyi Erika



A csend íze...

Sárhelyi Erika: A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.



Szép húsvétot mindenkinek!

Tóth Árpád: ÁPRILISI CAPRICCIO

Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.

Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.

Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,

Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap

Elönti friss arannyal.
A parkban - rőt aranyhal -

Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság
Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,

Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak

Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg...

Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangú csízek,
Illatos, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,

Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,

S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,

Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül

Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és

- Áprilisi merénylő -
A hájas úrnak fénylő

Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait.

http://youtu.be/zh-7jCBrA3I



s enmagunk előtt is térdet hajtunk...

József Attila: Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
hogy tiszteljenek bennünket
s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
akár az égben laksz, akár a tejben,
a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
akkor szívünkben zuhatagok vannak,
de erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
csak a kardok, tornyok és ölő igék.
Most mégis, megfáradván
dicséreteddel keresünk új erőt
s enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.

Akarom.



Néha...

Őri István: Néha.....

Néha azt hiszem,
hogy itt vagy velem
S ha becsukom szemem látlak is..
mellettem, Kedvesem..

Ha akarom érinthetlek,
ha akarom fogom kezed
s hallom lélegzeted..
Ha becsukom szemem,
látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod
mert itt vagy velem,
ha becsukom a szemem...

Ha akarom.. Akarom!
Látlak..
egyre halványabban
egyre csendesebben
egyre fájdalmasabban

...várjunk, míg időnk betelik
aludjunk, Kedves, csendesen
s őrizzük egymás álmait....



szemem szemedbe költözött...

Őri István: Egymásra hajló fák között

Egymásra hajló fák között,
boldog élettel hátam mögött
mennék Veled
nem számolnám a perceket
átölelném az éveket
s Téged

Egymásra hajló fák között,
feledett árnyak mögött
mennék Veled
nem néznék hátra már soha
léptem nem lenne tétova
mert éreznélek
Téged

Egymásra hajló fák között
szemem szemedbe költözött
testünk zöld fénybe öltözött
eggyé lettünk a fákkal
a titkokkal, a világgal
Veled

Egymásra hajló fák között,
megálltunk egy tisztás fölött
s nem mentünk tovább,
mert megtaláltuk
a Tündérek Otthonát
Veled



Drága szív, gyere haza

Lelkek vándorolnak
a mindenségben
elveszett és ellopott lelkek
szeretteiktől elszakadva
a szeretetről lehasadva.

Gyengéden, óvatosan
visszahívjuk őket magunkba
sötét sarkokban kutatva utánuk
életre repítve őket lélegzetünkkel
köszöntjük őket itthon.

(Ellen Jaffe Bitz)

Azt mondják, hogy minden ember az élet értelmét keresi. Nem hiszem, hogy ez lenne az, amit igazán keresünk. Azt hiszem, hogy amit keresünk, az az élőnek lenni érzés megtapasztalása.

(Joseph Campbell)

Kéz a kézben ültek
Hallgatták a csendet
és halkan suttogva
beszéltek a sötétséghez
vagy talán elveszett képmáshoz.

Víz morajlik a föld alatt.
Ne mozdulj. Semmi zaj.

Csak egy szikra
a csukott szemekben.
Nap süt, Ég fodrozódik
egy rég elfeledett födön.

Semmi zaj
csak az eltemetett tenger
szívverése hív: figyelj.
Figyelj, valaki suttogja
az elveszett nevet.

Majd a sűrű csendben tisztán énekli:
Drága szív, gyere haza.

(Diana Rowen)



megmarad rejtélynek

Mi értelem, s nem színes kép, ki látja azt?
Mi a szív titka, s nem szép beszéd, ki látja azt?
A világ létezése a világtól nincs messze. Ki látja azt?
Mit nem tart fogva a lét s a nemlét, ki látja azt?

Néha bornak neveztem, néha kehelynek.
Néha színaranynak, néha nyers ezüstnek.
Néha magnak, imának és néha nyűgnek.
Míg nevén nem hívom, megmarad rejtélynek.

(DZSELÁL ED-DÍN RÚMÍ)



Robbanólövedékek

Kicsi asszony a férjét várta.
Háborúba ment a férfi,
sok-sok évig maradt távol.
A hazatérés legyen ünnep!
Kicsi asszony nagyon várta.
A szent Fuji csúcsán felhők ültek,
nagyok, lomhák.
A férfit tán seb gyötörte.
Hallgatag lett, máskor dühös.
Nem kell étel, nem kell ital!
Kimonód övét ne oldd meg!
Kiköltözött az erdőbe.
Egyedül hagyta asszonyát,
csak az őrjöngő düh maradt,
az maradt a papírfalak között.
Kicsi asszony a férjét várta.
Várta, várta, hetekig.
De mindhiába.
Segíts! Férjem beteg.
Segíts! Gyógyítanám!
Adj csodaszert!
Eredj – szólt a bölcs - a Hegyre!
Ott él egy hatalmas örvös medve.
Torkáról hozz egy szőrszálat.
Az kell s elvégzem a varázslatot.
Kicsi asszony batyut kötött.
Rizst és halat vitt magával.
Cipóforma kövek várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Sűrű bokrok várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Vihar tombolt a szent lejtőkön.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedsz az utamon.
Reszketett és fázott.
Éhezett és fázott.
Éjszaka fehér szellemei várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Végre rálelt a barlangra.
Iszonyú volt, hatalmas.
Tett ki ételt.
Kicsiny tálba rizst rakott ki.
Fák, rejtsetek el!
Bokrok bújtassatok!
Jött a medve.
Hatalmas volt.
Mancsa, feje – mint a Fuji ősöreg szelleme.
Felfalta a rizst, roppant a tál.
A medve ismét eltűnt a fák között.
Jött az este, jött a másnap.
Új tál rizst tett ki az asszony.
Jött a medve, fel is falta s ahogy tegnap,
ma is eltűnt nyomtalanul.
Jött az este, jött a másnap.
Halat tett ki most az asszony,
s reszketve a tálka mellett maradt.
Jött a medve. Morgott, acsargott.
Szimatolva közelebb húzódott.
Kicsi asszony megremegett.
A medve nézte, nézte:
igazán pompás falat.
Ó nagy medve! Én etettelek.
A medve szemeiben hegyek, tengerek, tegnapok ragyogtak fel.
Ó nagy medve! Én adtam enned!
A medve szemében szánalom csillant.
Ó nagy medve! Segíts most!
Egyetlen szőrszál csupán,
egyetlen szőrszál, hogy segíthessek!
A medve felemelte roppant fejét,
szabaddá vált a nyak
- s ott ragyogott a fehér félhold.
Vidd azt a szálat, aztán fuss!
Kicsi asszony megremegett.
Szívében melegség és félelem.
Kitépett egy szálat.
Domo arigato! Domo arigato!-
sikoltotta és rohant, mert a medve már üvöltött.
Rohant az asszony.
Suhant a fák között.
Domo arigato! Domo arigato! - suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Rázendített a vihar.
A szél tépte a köpenyét,
de ő csak rohant.
Domo arigato, domo arigato – sírta.
Köszönöm, hogy elengedsz utamon.
Cipóformájú kövek állták útját.
Domo arigato, domo arigato – kiáltotta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
A haja kibomlott, az arca sáros.
Köpenyét megtépte a vihar.
A faluszéli kunyhóban még ott a sárga fény.
- Elhoztam – sóhajtja.
- Elhoztam a medve szőrszálát!
A gyógyító bölcs mosolyog.
- Mutasd csak, lányom!
Nézi, nézi, nézi.
Mosolya bölcs. Szemében hegyek és tengerek.
Szemében tegnapok.
A tűzre veti a szőrszálat.
Kicsi asszony keservesen zokog.
A bölcs mosolyog.
- A Semmit siratod.
Az Útra emlékszel?
Minden lépésedre?
Akkor menj és azt járd végig újra otthon
A férjed szívéhez is ez az út vezet.

(Megmászni a Fujit
- az örvös medve szőrszála-
Koma Judit verse)



Látsz ismeretlen szívemig...

Szabó Magda: Sohasem

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.



Harmatcseppnek vagy Szilvácska22?

Komáromi János: -

Van amikor...

Van amikor fáradt virágok
tövén ül meg a csend.
Lehullt szirmok számolják
a gyorsan elmúló éveket.

A vén idő némán megáll,
ha meghallja sóhajod,
hajad szálai között
kócos napsugár oldalog.

Van amikor sápadt fényből
sárga lángcsóva tör elő
és csillagokat rajzol
a földre: múlt, jelen és jövő.

A mindenséget egyetlen sima
kavicsként kezedbe foghatod,
de nem tudhatod soha
mit hoz majd a holnapod.

Van amikor zajos ünnepek dala
úrrá lesz a közönyön,
mindennapok fakó árnya
egy-egy napra elköszön.

Fényes hangok csillogása
hullámzik és körbefon,
mint gyermeket az anyja
ringat, átölel és ölbe von.

Van amikor csendes álom
kínzó vágyat rejteget,
néma sikoly repeszti szét
a legmagasabb hegyeket.

Az ifjúság, könnyű madár
múlt napokon átsuhan,
gyenge kézzel simogatnánk
itt tartanánk boldogan



Lelkem falán...

Heltai Jenő: Lelkem falán

Lelkem falán a gond sötétlik,
Árnyék a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstbe szürkül,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,
A szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi,régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.

Ígérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajkaidra
Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen.
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magába nem fogad.
Nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.



Százezer út

Váci Mihály: Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.

Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom.

És ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.

Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok.

Mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, a nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív – már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben – fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.



A fázós öreg föld is új ruhájára vár

Babits Mihály: Tavasz előtt

A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat,
>>Ruházzatok fel minket!<< kérik a mennyeket.
>>Adjatok bő ruhának lobogó lombokat,
húzzatok ujjainkra zöld selyem kesztyüket.<<

A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és szól: >>Tavaszi tarka ruhámat megkapom,
zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom
virágos fák tollával tollas a kalapom.<<

A fázós öreg föld is új ruhájára vár
s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár,
szeretne napanyjához közelebb szállni már
s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.



s mindig csodára vágy szivünk...

Babits Mihály: Húnyt szemmel...

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

http://youtu.be/yezbrwXioN0