Van aki egyszer temeti el a szülőjét... én mindennap azt teszem... Első rész

A hétvégén ismét felkavarodott bennem egy régi emlék, egy soha nem múló fájdalmam...

Az apámról szeretnék most beszélni...
Ahhoz, hogy áttérjek majd egy számomra ettől is fontosabb írásra, ahhoz előbb a múltammal kelll leszámolnom... Nagyon fájdalmas nekem mindezt leírnom, pláne azért, mert ez még csak törtrésze a "mesének". De azt hiszem, ideje kitépnem a szálkát a szívemből... mert így soha nem fog elállni a vérzés... Soha nem képződhet heg...
Nagy elhatározás előtt állok, ha már egyszer a nagy második esélyről írtam, olyan nagy mellénnyel.
Életem egy nagy feladata előtt állok, és erő kell hozzá, hogy meglépjem... Ehhez pedig fel kell tárnom a sebet, ki kell tisztítanom, majd utána lehet csak lezárni...

In medias rex..

A fejemben, mint egy skizofrén az apámat két személyre szoktam bontani, van a külföldi Apukám, és van az itthoni Öregem. Amikor külföldről hazajöttünk végleg, Apám alkoholista és szerencsejátékos lett. Az Apám rohamléptékben indult el a lejtőn. Egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy idehaza a kinti fizetésének a 10-t keresi és még azt a "keveset" is elitta, vagy épp eljátszotta. Az addigi megtakarításainkat folyamatosan felélte, elvitte kártyázni, vagy bedobta a gépbe. És rendszeresen részegen jött haza.
Egy 13-14 éves kori napló bejegyzésem a következőképpen kezdődik: nha bejöttem megint a szobámba, mert hazajött a fater... Elkezdődtek azok a dolgok, amik onnantól meghatározták a mindennapjaimat. A kezdeti időkben, amikor hazaérkezett általában engem vett elő, ment a balhé, aztán amikor velem végzett, jött Anyu. Aztán rövid időn belül Anyu ezen változtatni akart és ahogy megcsörrent a kulcs a zárban, nekem már be kellett mennem a szobámba, hátha kimaradok az osztásból. De mégis borzalmas volt hallgatni bentről, ahogy Anyu próbálja csitítani az Öreget. Mert sajnos nem a csendes alkoholista volt, hanem az agresszív. Mivel panelban laktunk, zengett tőlünk az egész lakótelep és én borzasztóan szégyeltem magam, hogy a családom ilyen balhés...

Ezt megelőzően is szerettem olvasni, de igazából ekkortól kezdtem el falni a könyveket. Olyan jó volt elmenekülni egy kicsit egy másik világba, ahol beleképzeltem magam mások életébe. Addig se kellett a sajátomat élnem. Nálam volt a suliban, hátha nem szólnak hozzám, nem kötnek belém, nálam volt otthon, hátha békén hagy az Öregem...

Mivel a középiskolában teljesen új lappal nyithattam. Mindig vidám voltam, nevettem, szórakoztattam a többieket. Társasági lény lettem. Ugyanis rájöttem arra, hogy akinek valami baja van, azt állandóan piszkálják, hogy azt elmondja. Én nem akartam ezt. Magamba zártam. És mégis ki kérdezne meg egy vidám embert, hogy bántja-e valami? Hiszen nevet...

15 éves voltam, amikor kiderült, hogy Anyunak agresszívan rosszindulatú daganata van. A külföldi környezetemet erősen áthatotta a katolicizmus, meghatározta a mindennapjaimat. De soha egyetlen egyszer sem imádkoztam annyira teljes szívemből és őszintén, mint akkor. Arra kértem Istent, hogy ne vegye el az Anyukámat, ne hagyjon egyedül az Apámmal, cserébe én megpróbálom tisztességesen és becsületesen élni az életemet. Félreértés ne essék. Nem vagyok vallásos, akkor sem voltam (nem vagyok megkeresztelve sem). Csak nagyon-nagyon elkeseredett... Előfordul, hogy megkérdezik, keresztény vagyok-e: nem vagyok vallásos, nekem hitem van - szokott lenni a válaszom.
Viszont Anyukám él és virul :) Én meg nem merem megszegni az ígéretemet...(ki tudja alapon :) ) A nyakláncom erre figyelmeztet nap, mint nap...

Ekkortájt viszont sűrűsödtek a veszekedések, a balhék. Már kezdtem rá immunis lenni. Hozzátartozott az életemhez. Két dologban leltem vígaszt: a röplabdában, és abban, hogy bosszantottam apámat a rossz tanulmányi eredményeimmel. (utólag persze tudom, hogy magammal szúrtam ki, de egy lázadó kamasz-tinédzsernek tökéletes elégtétel volt).
A röplabda arra kellett, hogy ne legyek otthon (mert igazából randizni se engedtek nagyon el anyámék).
A rossz tanulmányi eredmény? Ezzel csak azért tudtam őt bántani, mert amikor kimentünk külföldre illetve a hazajövetelig én nagyon-nagyon apás voltam. 100% helyett 140%-t akartam neki adni, hogy büszke legyen rám... Általános 3-ba mentem ki, általános 4-ben már évfolyam első tanuló voltam egy nem magyar iskolában. 9 évesen vért izzadtam, de azért is meg akartam tanulni 1 év alatt az adott nyelvet. Sikerült. Szóval, nem akartam, hogy az apám rám büszke legyen. Negyedikre már ott tartottam, hogy kicsapnak az iskolából a hiányzások miatt és a tanulmányi eredményeim miatt. Aztán végül, amikor érettségiztem, akkor tudtam, hogy az azért fontos, úgyhogy szinte mindenből négyesre és ötösre érettségiztem. A tanáraim kaparták az arcukat :)

Már tökéletesen kifejlesztettem a márvány-arcomat. Én ezt így neveztem magamban mindig. Ugyanis egy idő elteltével a következő zajlott le menetrendszerint: suli után hazamentem, kajáltam, el edzésre, majd haza és házit írtam (ha írtam). Anyám amióta hazajöttünk 3 műszakban dolgozott.. Úgyhogy előfordult, hogy a köztem és az Öreg között zajló balhénál nem volt otthon. Általában az Öreg mindig talált valamit, amin balhézhat, tök mindegy mi, csak balhézzon. Rendkívül választékosak voltak a beceneveim: kis "K", ribanc, babuci... Én már eljutottam arra a szintre, hogy már vártam, hogy megüssön. De Anyu... Istenem, állandóan beállt az Öreg háta mögé és könyörgő szemmel nézett rám, ujja a száján és kért, hogy ne reagáljak a "családi béke kedvéért". Az Öreg ezt persze mindig úgy fogta fel, hogy ő nyert és nekem csendben tűrnöm kellett. Viszont ilyenkor az arcomnak le kellett merevednie, nem volt szabad érzelmet kinyílvánítanom, és az öregem szavaival élve: kuss a nevem a családban... Előfordult, hogy indulatomban egy könnycsepp legördült az arcomon, ilyenkor Anyu beugrott közénk, mert tudta, hogy az öreg gyűlöli a könnyeket...
Azóta van az, hogy amint valakivel veszekedésre kerül a sor én elhallgatok, arcom mint a márvány és nem szólalok meg... Hiába, a tanult minta...

Gyűlöltem, gyűlöltem, hogy tönkre tesz minket, tönkre teszi a családot...
És kb. 15 éves korom óta én Anyu miatt tudtam sokszor erős maradni. Mert sokszor állt az összeroppanás szélén. Bár sokszor nem értettem és rá is haragudtam. Miért követ egy férfit? Miért támasza egy arra érdemtelen, világ szemetének??? És Anyu kitartott... Jóban, rosszban... Mindig... És követte őt a lejtőn...
És én annyira tehetetlennek éreztem magam...
Ezért is lettem jó röpis... Kiéltem az összes dühömet...
Megfogadtam, hogy én a saját lábamon, akár a jég hátán is meg fogok élni. És elérem az anyagi függetlenségemet.
Ezért is megyek céltudatosan előre, építem magam, és inkább lemondtam szórakozásról, bulikról, hogy vigyem valamire. Van aki karrieristának hív emiatt, közben pedig csak biztonságra vágyom...
De közben a szívem mélyén vágytam arra, hogy valahol csak létezik olyan férfi, akiben megbízhatok, akiről tudom, hogy ha bajba kerülök, támaszkodhatok rá, vagy csak úgy... Nő lehetek...

Elsőre nem ment több...
Ennyit tudtam csak kiadni...

Pszichogirl

Hozzászólások



Csak a beteg mókus rágódik a múlton?

Kedves Pszichogirl!

Sokszor eszembe jutottál az utóbbi hónapokban.
Meddig kísér(t)het minket a múlt? Amíg hagyjuk?
Amíg engedjük?
Meddig engedjük?
Nézzünk előre, mondjuk, hogy csodálatos évek várnak ránk!
De mit tegyünk, ha feltör belőlünk a múlt? Lelki sebeink mitől gyógyulnak leggyorsabban?

Anyai nagyapám alkoholista volt.
Édesanyám emiatt depresszióban élte végig az életét. Nem ismerte a Titkot.
Vasárnap volt, amikor megszületett. És '95-ben egy vasárnap reggel fél nyolckor halt meg.
Végig vele voltam, fogtam a kezét.

Feleségemet ma egy hónapja temettem.
Ő is vasárnap ment el, reggel fél nyolckor, de nem lehettem mellette.
Számára idegen emberek között halt meg, nem volt aki fogja a kezét.
Ő ismerte a Titkot. De nem hitt benne.

Olyan homályos lett a képernyő........

Az életben a siker az elfogadással kezdődik. Fogadd el a dolgokat, amelyeken nem tudsz változtatni.
Aztán kezdj változtatni azon, amin tudsz! Kezdd magadon!

Szeretettel: Ciberdjerek


Ügyeljünk arra, hogy jó családból szülessünk.



Pszichogorl

Ez igy elsore,nagy batorsag volt!!!
Az ut mar felfele vezet.
Szeretettel,
felebarat



Észrevettem :(

Sajnos igen.. Tudom..
De a karácsony mindig ezt váltja ki belőlem... Úgy voltam vele, hogy majd ha lesz gyermekem, akkor majd miatta megszeretem... De igazából magam miatt kell megszeretnem a szeretet ünnepét.
Ezen sajna nem segít a fogyasztói társadalmunk elvadult vásárlási láza, amitől "hányingert kapok". (észrevettem!) :)

Nagyon mélyről fakad, és Alfajáró telibetalált... Túl korán kezdtem el elfojtani, visszatartani és ennek "köszönhetően" sokkal erőteljesebben csap vissza rám felnőtt fejemre :)

Pszichogirl



Észrevetted?

A szótáradban ilyen szavak vannak:
gyűlölöm
borsódzik a hátam
irtózok
utálom

Kérdés, hogy milyen mélyről jönnek és mennyi érzelem kötődik nálad ezekhez a szavakhoz?
Lassan, de biztosan írd át a szótárad.
És ha sírni kell, sírj!
És hagyd az utálkozást a tudatlanokra.

Én (Ciberdjerek)


Ügyeljünk arra, hogy jó családból szülessünk.



Kedves Mindenki

Nagyon köszönöm szivemet melengető szavaitokat...
Tényleg jól esett...
Alfajárónak igaza volt, azért kezdtem el kiírni magamból, hogy megszabaduljak a fájdalomtól. Jön a karácsony... Gyűlölöm, tavaly is a Szentestén, miután megvacsiztunk jöttem haza. És én tényleg örültem annak, hogy a Karácsonyt egyedül ünneplem, nem volt se karácsonyfám se semmim...
De... A párom és a családja imádja... És akárhányszor szóba hozzák nekem borsódzik a hátam. Nem az ajándékok miatt szeretik, hanem csak úgy, az ünnep, "megünneplése" miatt... Mint ahogy ők mindent megünnepelnek...
És, tudom, hogy a páromnak nagyon rosszul esne, a kivonnám magam alóla... Mert engem is szeret és a szerettei közé tartozom... Azt mondta, hogy egy karácsony az ő családjával és jövőre remegve várom, mikor lesz végre megint karácsony... :)

Még mindig irtózok a gondolattól, de talán segít a múltam feldolgozásával. Elengedni nem akarom, mert a részem. Azért lettem az, aki vagyok, mert ezek megtörténtek velem...

Kedves Ciberdjerek :)
A nevemet még 15 évesen választottam, amikor felfedeztem a chatelés csodálatos világát. Azért kaptam ezt a "gúnynevet" anno a suliban, mert imádtam a pszichológiát, a pszichológiai témájú könyveket... És rengetegen osztották meg velem a bánatukat, fájdalmaikat. Egyfajta lelki szemetesláda voltam. Én nem bántam, nem kellett addig se a magam életével törődnöm.
Közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, azt hiszem ideje, hogy a magam pszichológusa legyek :)

Mégegyszer köszönöm a segítő szándékú hozzászólásaitokat, bár utálom a könnyeket, mégis kettő végigcsordult az arcomon...

Szeretettel:

Pszichogirl



Erős vagy!

(Valahogy sehogyan sem illik hozzád ez a név, de nem tudok jobbat, nem is akarlak átkeresztelni)

Mikor ilyen történeteket olvasok/hallok mindig elérzékenyülök.
Most nem.
Árad az erő belőled, annyira sok van, hogy másoknak is tudsz adni.
Csodállak.


Ügyeljünk arra, hogy jó családból szülessünk.



Drága Pszichogirl!

Köszönőm, hogy megtiszteltél minket a bizalmaddal, és beavattál az élettörténetedbe. Nagyon bátor, erős embernek tartalak, hogy így végig tudtad csinálni. És az, hogy meg tudtál nyílni előttünk, egyértelműen arra utal, hogy képes vagy arra, hogy elengedd a múltadat.
Egyetértek Öbikével, hogy nem véletlenül jutott Neked ez a megtapasztalás.
Jó úton jársz, jó helyen vagy közöttünk!
Szeretettel: Judit

"Csak egy helyen szeretnék élni, és ez az a hely, ahol a szeretet örökké uralkodik."



Istenem, kicsi lány, mintha magamat olvasnám....

És nagyon megható, hogy le írtad:) Köszönöm!

Az én apukám is részeges volt, ütötte varte anyut, és gyakran álltam közéjük... 1 x nekem felrepedt a szemhéjam, mert anyut akarta pofonütni...
De mégis szerettem mindkét szülőmet. És szeretem ma is, hiába mentek el hosszú ideje oda, ahonnan nincs visszatérés.
( volt, hogy bújdosnunk kellett, ha nagyon be ivott, és az is, hogy egyedül aludtam egy kietlen , kihalt, hideg váróteremben a padon... a reggelt dideregve, vacogva várva.
De ez már a múltté. Érted? A múlt elmúlt. NIncs hatalma felettem, csak az emlékezés szintje az, ami bennem van. A történés érzelemeit lezárva tartom, ill. nem engedem, hogy szétdúlja életem.

Igen. Igen. Igen. Élni jó:) És én IGENT mondok életemre.



Drága Pszichogirl...

Köszönöm, hogy megosztottad velünk....
Tudod én hiszek abban, hogy van élet a születés előtt és a halál után. Hiszek abban, hogy minden ami történik nem véletlenül éljük meg. Ezek a törések, szenvedések nemesítik meg a lelkünket, irányítanak arra az útra, amelyet kijelöltünk a két lét között magunknak.
ERŐS VAGY.....
Szeretettel ölellek és megsimogatom a lelkedet....
Öbike
A szeretet mindent áthat.....
Mosolyogj Drága Magyarország :)