Eric Fromm: A szeretet művészete

1. A szeretet mint válasz az emberi lét kérdésére

Minden szeretetelméletnek az ember, az emberi lét elméletéből kell kiindulnia. Noha a szeretetet, vagy inkább a szeretet megfelelőjét az állatoknál is megtaláljuk, érzelmi kötődéseik jobbára ösztönviláguk részét alkotják; az emberben ennek az ösztönvilágnak csak a maradványai működnek. Az ember létében az a tény a döntő, hogy kiemelkedett az állatvilágból, az ösztönős alkalmazkodásból, hogy meghaladta a természetet, ha el soha nem hagyja is; része a természetnek, mindamellett egyszer elszakadt tőle, és nincs visszaút; egyszer kiűzetett a paradicsomból - a természettel való eredeti egység állapotából -, és hiába is próbálna visszafordulni, kerub állja útját lángpallossal. Az ember csak előre mehet, fejlesztve az értelmét és új, emberi összhangot találva a helyett az ember előtti összhang helyett, amely visszahozhatatlanul elveszett.
Az ember - a faj éppúgy, mint az egyed - születésekor egy ingatag, bizonytalan és nyitott helyzetbe vettetik ki egy olyan helyzetből, amely állandó volt - olyan állandó, mint az ösztönök. Csak a múltról tudhatunk valami biztosat - a jövőről csak annyit, hogy meg fogunk halni.
Az ember tudatos lény; benne ébred a lét öntudatra; tudomása van önmagáról, embertársairól, múltjáról és jövőjének lehetőségeiről.
Ez a tudomása önmagáról, mint elkülönült entitásról, rövid élettartamának és annak a a ténynek a tudata, hogy akaratlanul született meg és akarata ellenére meg fog halni, hogy vagy előbb fog meghalni, mint azok, akiket szeret, vagy azok fognak meghalni őelőtte, hogy tehetetlen a természet és a társadalom erőivel szemben - mindez elkülönült, elszigetelt létét kibírhatatlan börtönné teszi.
Beleőrül, ha nem szabadul ki ebből a börtönből, és nem jut ki - ilyen vagy olyan formában, de emberekkel egyesülve - a külső világba.

Az elkülönültség élménye szorongást kelt; voltaképpen minden szorongásnak ez a forrása. Elkülönültnek lenni annyi, mint elvágva lenni minden lehetőségtől, hogy emberi képességeimet kifejthessem. Aki tehát elkülönült, az tehetetlen; nem képes a világot – dolgokat és embereket - megragadni és átalakítani; a világ rám törhet, és én nem tudok ellenhatást kifejteni. Ezért mélységes szorongás forrása az elkülönültség. Azonkívül szégyenkezést és bűntudatot kelt. Az elkülönültségbeli bűnnek és szégyennek ez az élménye fejeződik ki Ádám és Éva bibliai történetében. Miután Ádám és Éva ettek „a jó és a rossz tudásának fájáról”, miután engedetlenek voltak (nincs jó és rossz csak ha megvan az engedetlenség szabadsága), miután emberré váltak azáltal, hogy függetlenítették magukat a természettel való eredeti, állati összhangtól, azaz miután emberi lényekként megszülettek - "észrevették, hogy mezítelenek" - és szégyenkeztek. Feltételezhetjük-e, hogy egy olyan ősi és alapvető mítoszban, mint ez, a tizenkilencedik századi szemlélet prűd erkölcsössége nyilvánul meg, és hogy a történet mindenekelőtt azt a kínos körülményt akarja tudomásunkra hozni, hogy nemi szerveik láthatóak voltak? Aligha; és ha viktoriánus szellemben értelmezzük a történetet, épp a lényegét veszítjük szem elől, az pedig, úgy tetszik, a következő: tudatára ébredve önmaguknak és egymásnak, a férfiban és a nőben tudatosodott elkülönültségük és különbözőségük, nevezetesen, hogy más-más nemhez tartoznak. De elkülönültségüket felismerve idegenek maradtak, mert még nem tanulták meg szeretni egymást (amint ezt nagyon világossá teszi az a tény, hogy Ádám önvédelemből Évát hibáztatja, ahelyett hogy védelmére kelne). Az emberi elkülönültség tudata a szeretet újraegyesítő hatalma nélkül: a szégyennek a forrása. És forrása egyszersmind a bűntudatnak és a szorongásnak is. Az embernek tehát az a legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét, hogy kiszabaduljon magánya börtönéből. E cél elérésének az abszolút kudarca egyenlő az elmebajjal, mert a teljes elszigeteltség pánikját nem lehet másképp legyőzni, csak ha az egyén radikálisan szakít a külvilággal: ekkor megszűnik az elkülönültség érzése, hiszen megszűnt a külvilág, amitől az ember elkülönült.
Az ember minden korban és minden kultúrában egy és ugyanazon kérdéssel kerül szembe: Arra kell megoldást találnia, hogy hogyan győzze le az elkülönültséget, hogyan valósítsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet, és olvadjon egybe a világegyetemmel. Ugyanazzal a kérdéssel birkózik a barlangban élő ősember, a nyájait legeltető nomád, az egyiptomi földműves, a föníciai kereskedő, a római katona, a középkori szerzetes, a japán szamuráj, a modern hivatalnok és gyári munkás. A kérdés ugyanaz, mert ugyanaz a talaj, amelyből kinő: az emberi állapot az emberi lét feltételei. A felelet változó. A kérdésre lehet a válasz állatimádás, emberáldozat, vagy katonai hódítás, tobzódás az élvezetekben, aszketikus lemondás, megszállott munka, művészi alkotás, istenszeretet és emberszeretet. Sok válasz van ugyan – tanú rá az emberi történelem -, de nem megszámlálhatatlanul sok. Ellenkezőleg, ha figyelmen kívül hagyjuk az apró különbségeket, amelyek inkább felületeik, mintsem lényegeik, máris rájövünk, hogy a válaszok száma korlátozott, és hogy ember a különböző kultúrákban, amelyekben élt, nem is adhatott más válaszokat. A vallás és a filozófia története, ezeknek a válaszoknak a története, különbözőségükkel és számbeli korlátozottságukkal egyetemben.
A válaszok bizonyos mértékben attól függnek, hogy az egyén milyen fokára jutott el az individualizációnak. A csecsemő éntudata még alig fejlődött ki; még egynek érzi magát az anyjával, az ő jelenlétében nem érez elkülönültséget.
Magányérzetét az anyja testi jelenléte emlője bőre orvosolja. Csak ha már kifejlődött a gyermekben elkülönültségének és individualitásának tudata, akkor nem elegendő többé az anya testi jelenléte, és akkor lép fel a szükséglet, hogy az elkülönültséget másféleképpen küzdje le.
Hasonlóképpen az emberi faj csecsemőkorában még egynek érzi magát a természettel. A föld, az állatok, a növények még az ember világa. Azonosítja magát az állatokkal, és ez kifejeződik abban, hogy totemállatokat és állatisteneket imád. De minél inkább kinő az emberiség ezekből a kezdeti kötöttségekből, annál inkább elkülönül a természeti világtól, annál hevesebb szükségletévé válik, hogy új módozatokat találjon az elkülönültség elkerülésére.
E cél elérésének egyik módja: az orgiasztikus állapotok mindenféle fajtái. Egyik formája ezeknek az öngerjesztéssel, olykor izgatószerek segítségével előidézett révület. A primitív törzsek számos szertartása élénk képet ad erről a megoldástípusról. Az önkívület röpke állapotában eltűnik a külvilág és vele eltűnik belőle az elkülönültség érzete. Minthogy ezeket a szertartásokat közösen űzik, a csoporttal való egybeolvadás többletélménye ezt a megoldást kiváltképpen hatásossá teszi. Az orgiasztikus megoldásnak közeli rokona és nem ritkán kiegészítője a szexuális élmény. A nemi kielégülés a révülethez vagy bizonyos kábítószerek hatásához hasonló állapotot idézhet elő. Sok primitív szertartáshoz hozzátartoztak a közösségi szexuális orgiák rítusai. Úgy látszik, hogy az orgiasztikus élmény után az ember egy darabig nem szenved túlságosan az elkülönültségtől. A szorongás feszültsége lassan gyülemlik fel, majd a szertartás megismétlése újfent lelohasztja.
Mindaddig amíg ezek az orgasztikus állapotok a törzs mindennapos gyakorlatához tartoznak, nem váltanak ki szorongást vagy bűntudatot. Részt venni bennük rendjén való, sőt erényes dolog, hiszen mindenki csinálja, és a varázslók vagy a papok jóvá hagyják, sőt megkövetelik, semmi oka sincs a bűntudatnak, vagy a szégyenérzetnek. Merőben más a helyzet, ha egyénileg választja valaki ugyanezt a megoldást egy olyan kultúrában, amely felhagyott ezzel a közös gyakorlattal.
Nem orgiasztikus kultúrában az egyén és az alkoholizmus és a kábítószerszedés formáját választja. Ellentétben azokkal, akik a társadalmilag javallott megoldásban vesznek részt, az ilyen egyedek bűntudattól és lelkiismeret-furdalástól szenvednek. Noha az elkülönültség elől menekülnek, az alkoholhoz, vagy a kábítószerekhez, az orgiasztikus élmény elmúltával csak még elszigeteltebbnek érzik magukat, ami arra ösztökéli őket, hogy egyre gyakrabban folyamodjanak hozzá. Valamelyest különbözik ettől a szexuális orgiasztikus megoldás. Ez bizonyos mértékig természetes és normális formája az elkülönültség leküzdésének, és részleges megoldás az elszigeteltség megoldására. Sokaknál azonban, akik az elkülönültség enyhítésének egyéb módjait nem ismerik, a nemi kielégülés keresése olyan szerepre tesz szert, amely nem igen különbözik az alkoholizmustól, vagy a kábítószerezéstől.
Kétségbeesett erőfeszítés lesz belőle, megszabadulni az elkülönültség okozta szorongástól, ami csak egyre növekvő elkülönültség érzést eredményez, mivel a nemi aktus szerelem nélkül soha nem tudja áthidalni, csak pillanatnyilag, a két emberi lény közötti szakadékot.
Az orgiasztikus egyesülés minden formájának három jellemző vonása van: intenzívek, sőt erőszakosak; áthatják az egész személyiséget, az elmét és a testet; múlékonyak és időszakosak. Mindezeknek pontosan az ellenkezője érvényes arra az egyesülési formára, amelyet az emberek a leggyakrabban választottak és választanak. Ez az egyesülés azon alapul, hogy alkalmazkodnak a csoporthoz, szokásaihoz, tevékenységeihez, hiedelmeihez. Itt is számottevő fejlődés tapasztalható.
A primitív társadalomban a csoport kicsi; tagjait a vér és a föld kapcsolja össze. A kultúra fejlődésével a csoport bővül: egy polisz polgáraivá, egy nagy állam polgárságává, egy egyház tagjaivá. A szegény római is büszkeséget érzett, mert azt mondhatta: civis romanus sum. Róma és a Birodalom volt a családja, az otthona, a világa. A jelenkori nyugati társadalomban is a csoporttal való egyesülés az uralkodó módja az elkülönültség leküzdésének. Olyan egyesülés ez, amelyben az individuális én nagymértékben megszűnik, és ahol a cél a nyájhoz tartozás. Ha olyan vagyok, mint mindenki más, ha nincsenek olyan érzéseim vagy gondolataim, amelyek megkülönböztetnek, ha szokásaim, öltözködésem, eszméim a csoportmintához alkalmazkodnak, meg vagyok mentve; megmentve az egyedüllét ijesztő élményétől.
A parancsuralmi rendszerek fenyegetéssel és erőszakkal idézik elő ezt az alkalmazkodást; a demokratikus országok ösztönzéssel és propagandával.
A két rendszer közt minden bizonnyal van egy lényeges különbség. A demokráciákban lehetséges a nonkonformizmus, és valójában soha nem is hiányzik teljesen; a totalitárius rendszerekben legfeljebb arra számíthatunk, hogy néhány rendhagyó hős vagy mártír megtagadja az engedelmességet. De a különbség ellenére a demokratikus társadalmakban nyomasztó mértéket ölt a konformizmus.
Az ok abban a tényben rejlik, hogy meg kell találni az egyesülés valamilyen módját, és ha más vagy jobb mód nincsen, akkor a nyájjal való egyesülés konformizmusa lesz az uralkodó. Csak akkor érthetjük meg a különbözéstől való félelem hatalmát, a félelmet attól, hogy csak néhány lépésnyire is elkóboroljanak a nyájtól, ha megértjük, hogy milyen mélységesen mély az emberekben a szükséglet, hogy ne legyenek elkülönülve.
Ezt a félelmet a nonkonformizmustól olykor a nonkonformistákra leselkedő tényleges veszélyektől való félelemként racionalizálják.
De valójában az emberek sokkal nagyobb mértékben akarnak alkalmazkodni, mint amennyire kénytelenek alkalmazkodni, legalábbis a nyugati demokráciákban. A legtöbb ember nincs is tudatában az alkalmazkodás szükségletének.
Azzal áltatják magukat, hogy saját eszméiket és hajlamaikat követik, hogy individualisták, hogy nézeteik önálló gondolkodásuk eredményeképpen alakultak – és hogy merő véletlenségből gondolják ugyanazt, mint a többség.

Hozzászólások



Drága Zsul! A nap üzenete:

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

( Ez a mondat akár a nap üzenete is lehet mindenki számára:)

Igen. Igen. Igen. IGENT mondtam magamra, az álmomra, és életemre.
Szeretettel: Anikó a Ragyogás, a szeretet és a mosoly nagykövete:)



Ez tényleg nagyszerű

Ez tényleg nagyszerű történet volt!



Ez télleg a Szeretet művészete:)))

"Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.

Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére.
Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.

Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Az idős úr kedvesen elmesélte, hogy Alzheimer kóros a felesége, és 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" !!!

Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő".

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!...
Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.
Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk
táncolni az esőben !!

Igen. Igen. Igen. IGENT mondtam magamra, az álomra, és életemre.
Szeretettel: Anikó a Ragyogás, a szeretet és a mosoly nagykövete:)



hihi

"Azzal áltatják magukat, hogy saját eszméiket és hajlamaikat követik, hogy individualisták, hogy nézeteik önálló gondolkodásuk eredményeképpen alakultak – és hogy merő véletlenségből gondolják ugyanazt, mint a többség." - Ez tetszett:D
Annyit írnék még az egész íráshoz hozzá, hogy s lám a szeretet a legcsodálatosabb összekötőkapocs, amely nem ideig-óráig adja meg ezt a csodás érzést, hanem majd minden nap... ahogy az egymás mellett élt életek hullámoznak, úgy simulnak össze, s néha távolodnak el ezek az érzés hullámok, de ami biztos az ennek a hullámzó mozgásnak az állandósága! Persze egészen addig, amíg a szeretetet tartják a tagok az elsődlegesnek. Amint valamely más, ezt az összekötő kapcsot kevésbé jól szolgáló elem kerül előtérbe, úgy ismét fennáll az író által leírt jelenség.