Az én történetem dióhéjban

47 éves vagyok. Egészen pici gyermekkoromban mindig azzal untattam a környezetemet, hogy én angyal vagyok és haza szeretnék menni.
Szomorú gyermek voltam, és rettenetes dolgok történtek velem. Ezek a traumák meghatározták a magamról alkotott képemet. Egyre inkább elszakadtam az én általam már tévedésnek hitt angyali minőségektől, s egyre zavarosabb lett minden, egyre távolabb kerültem az igazi önvalómtól. Nehezen kezelhető bakfis lettem, pedig csodálatos zenei tehetségem volt, gyönyörűen rajzoltam, táncoltam, verseket mondtam, gyorsan és könnyen tanultam, ám egyre kevésbé érdekelt minden. Belül egy korhadó fatörzshöz hasonlítottam. Akkor még nem tudtam, de kergettem a szeretetet, az elfogadást, a bizonyságot, hogy szerethető vagyok. De a félelmeimre a világ félelmet adott. Megaláztatást és rettenetet. 18 évesen szültem. A családom megtagadott. 8 hónapos terhesen havat lapátoltam éjjel a Lánchídon, hogy enni tudjak. Ott aludtam, ahol befogadtak egy éjszakára. Anyaotthonban szültem, ahol valamiért az orvosok, akiknek a szobáját kellett takarítanunk felfigyeltek rám és mindenben segíteni igyekeztek.
Szülés után néhány héttel el kellett hagynom az anyaotthont, s a gyermekem ott maradt. Majd az orvosok segítségével elhelyezkedtem segédápolónőként egy intenzív osztályon. A nővérszobában aludtam egy kanapén. Ma már olyan ez az időszak, mint egy rémálom. Beiskoláztak, dolgoztam, nem volt időm magamra, gondolatokra. Azután megtetszettem az egyik sztárorvosnak, aki csodálatos szép és okos férfi volt. A vége az lett, hogy két évi viharos szerelem után elvett feleségül. Akkor végre magamhoz vehettem a gyermekem, akit csak hétvégenként láthattam néhány órára addig. Csak tőlem nem félt. Csodálatosan alakult minden és én oly boldog voltam, mint soha. A lelkem is gyógyulni látszott. Ám egy év múlva már nem voltam érdekes a férjem számára s elment. Újra megnősült. Én pedig jártam albérletből albérletbe a pici gyermekkel. Kerestem a szerelmet és egyre többet ittam. Mások nem látták, de én tudtam és ettől még jobban gyűlöltem magam. Nem részletezem, a mocsár lehúzott és bár látszólag én nagyon kiegyensúlyozott voltam, az életem semmit nem ért számomra. A gyermek sem adhatott erőt, hiszen magamban sem szerettem a gyermeket. Sok-sok évig éltem így, amikor egy napon már azt gondoltam, hogy véget vetek mindennek. Akkor jött valaki s azt mondta, gyere, menjünk el a Domján Agykontrollra.
Gondoltam, már igazán mindegy, menjünk. Valahogy összeszedtem a pénzt és elmentem. Az életem ott vett fordulatot. Megismerkedtem gyógyítókkal, egészen más emberekkel, mint akikkel addig dolgom volt. Segíteni akartak. Segített kineziológus, reikis, természetgyógyász, szellemsebész stb... Sikerült feltárnom lelkem legmélyebb rétegeit, s lassan elindultam a gyógyulás útján. Tudtam, éreztem, hogy valami van, ami jobb, mint ami eddig volt. Eltelt még néhány év és sok tanulás, vissza-vissza estem a régi állapotokba, de egyre kevesebbet. Rengeteget utaztam, vállalkoztam, mindenbe belebuktam. Képtelen voltam menedzselni magamat, kiállni magamért, nemet mondani és elhinni, hogy minden jót megérdemlek.
Azután találkoztam a buddhizmussal. Mindig is nagy hatással volt rám a keleti filozófia, de így direkt egészen más volt. Rájöttem, hogy bár sokat olvastam, semmit nem tudok. Találkoztam végre egy mesterrel, aki először Pránanadira oktatott, majd elvitt első tibeti mesteremhez, ahol menedéket vettem. Furcsának tartottam, hogy mily megkülönböztető figyelmet szentel nekem. Mindíg elhalmozott szeretete és figyelme jeleivel. Talán érezte, hogy mennyire szükségem van rá. Egyre intenzívebben kezdtem el gyakorolni, s változni. Annyira, hogy már elég erős lévén, bevonzottam a mostani társamat, aki tükörképet mutatott nekem. Nagyon kemény két harcos évet éltünk együtt, ahol mindkettőnk legrosszabb tulajdonságai jöttek elő. Ráadásul ő hosszú ideje tanítja a buddhizmust. E kapcsolat által gazdagodtam, és gyógyultam, nem a szép ideálisnak tűnő szerelmek által. Többet tudtam meg magamról, a bennem élő sokféleségről, mint valaha. Közben sikerült még mélyebbre jutnom a feltárásokban és azután néhány hete felragyogott az igazság. Találkoztam önmagammal. Külső segítséggel, de itt már az én megingathatatlan elhatározásom és minden napi kitartó munkám eredményeképpen. Már tudom, hogy nem tévedtem kislányként. Hatalommal születtem egy hegy gyomrában, hogy magamra ébredve, elégve, átlényegülve teljes erőmben a felszínre törjek és a bennem lévő fény áldást hozzon a világra. Azóta, bár már érzem én is, megkaptam a megerősítéseket, hogy nem csak a képzeletem szüleménye mindez. Tanítanom és gyógyítanom kell, s egész életem erre készített fel. Ahogy felébredt az együttérzés a bennem élő gyermek iránt, felébredt a világ iránt.
Minden megbocsáttatott és eltöröltetett. Tiszta vagyok. Ennek a tisztulásnak is eredménye, hogy társammal csodálatos könyveket jelentetünk meg, többek között Őszentsége a Dalai láma könyvét fordíthattuk le és adhattuk ki, s még másokat is. Ehhez azonban a titok is nagyban hozzájárult. Soha nem kértünk magunknak semmit, és természetesen alig-alig tudtunk megélni. A titok megtanított arra, hogy a bőség összeegyeztethető a lelki tisztasággal, s a titok után még a mesterem egyik irása is megerősítést hozott. Aki spirituális úton jár, jobb, ha bőségben él, mert akkor több ideje jut a gyakorlásra, míg ha egész nap munka és pénz után szaladgál a lényegre nem jut ideje. Mostmár szép lassan alakul az életünk. Megteremtettük a szeretetteljes kapcsolatot, amely nem a nagy szenvedélyen alapul, hanem biztos meggyőződésen, a közösen járt út nagyszerűsége és a bizalom, a feltételek nélküli szeretet tart össze bennünket. A lányom felnőtt, gyógyító lett ő is, külföldön él és gyógyít a férjével. Csodálatos a kapcsolatunk, pedig mellettem ő is sokat szenvedett, de percig nem érezte azt, hogy én nem szeretem.
Megbocsátottam mindenkinek aki valaha is megbántott, vagy fizikailag bántott. Egészséges vagyok és az emberek szívesen vannak velem, szívesen nyílnak meg előttem és sok csodálatos barátot szereztem. Lassan a bőség is beérik. Minden nap a hála az, amely az első pillanatban eltölti a lelkemet, ahogy megébredek álmomból. Természetesnek veszem, hogy minél erősebb vagyok, annál nagyobb feladatokat ad a Teremtő, vagy Univerzum, ki hogy hívja. Életemből könyvet lehetne írni, s nem biztos, hogy nem teszem meg. Alászállni a pokolba, s visszakerülni a mennyországba, - példa arra, hogy semmi sem lehetetlen, viszont meggyőződésem, hogy ott kell hogy legyen ez a lehetőség az Isteni tervünkben, mert különben nem jönne az első szikra. Vigyáznak ránk. Tudom, de azt is tudom, ha az ajtóm zárva tartom, kívülről semmi nem jön be.

Címkék:

Hozzászólások



A tudat természete

A tudat természete eredendően tiszta. Bármi megjelenhet benne.



A tudat természete

A tudat természete eredendően tiszta. Bármi megjelenhet benne.

Először is. Kedves barátaim, akik reagáltatok a bejegyzésemre. Nagyon köszönöm a kedves sorokat. Azt gondolom, hogy az is a karmánk egy része, egy lehetséges tervünk, hogy egyszer csak megpillantsuk a szikrát, a lehetőséget. Hallottam és láttam, mint ahogyan ti is, hogy sok szerencsétlen embertársunk nem tud kimozdulni. Hiába a segítség, hiába az egyre több rossz élmény.
Van erről egy történet:
Egy ember rendszeresen befordul egy utcába, majd ott egy gödörbe zuhan. Ez így megy jó sokáig. Egy napon azonban óvatosabban fordul be az utcán, figyelmesebb. Ekkor sikerül kikerülnie a gödröt. Ez így megy egy darabig. Azután egy napon egyszer csak egy másik utcát választ a célja felé vezető úton.
És most kedves Kormorán!

Őszentsége a Dalai Láma egy tanítása során azt mondta:
"-Én egy nagyon önző ember vagyok. De okosan önző. Tudom, hogy minden, amit másoknak okozok, másokért teszek, azt mind magammal teszem. Ezért a lehető legkevesebbet ártok másoknak és a lehető legtöbbet igyekszem jót tenni másokkal."

Egy másik történet, ami igen tanulságos:

Tibetben a kínai megszállás alatt nagyon sok kolostort leromboltak, sok kivételes lámát, szerzetest, rinpocsét megöltek, megnyomorítottak és bebörtönöztek. Ez persze még a mai napig előfordul Tibetben. Egy kolostort készültek megtámadni a kínai katonák és az ott tartózkodó lámák ezt már előre tudták. Tisztában voltak vele, hogy a kínai katonák lemészárolják őket. Bevonultak az imaterembe és mindannyian meditációs helyzetben elhagyták a testüket. Tudni kell, hogy ők megvalósított lámák voltak. A mesterem, aki e történetet mesélte, megkérdezte tőlünk, hogy miért tették szerintünk. Szinte mindenki azt válaszolta, hogy így nem szenvedtek. A mesterem bölcsen elmosolyodott és azt mondta:
Igen, a nyugati ember kicsit másképpen gondolkodik, mint egy tibeti.
Ezek a lámák azért léptek ki a testükből, mert meg akarták védeni a kínai katonákat attól, hogy a gyilkossággal szörnyű karmát szerezzenek. Nos, ez az a szeretet, amely fölötte áll annak a szeretetnek, amit mi emberek gondolunk, hogy szeretet. A tibeti hagyományban, minden lény egyszer apánk, anyánk volt. Amikor szenvedést tapasztalunk, hálásak is lehetünk akár, mert ezzel a szenvedéssel tisztítjuk meg karmáinkat. Aki nem tudja uralni az erőit, azt, a tibeti hagyomány szerint, a karma szele veti ide-oda, és minél alacsonyabb rezgéseket bocsájt ki gondolatai és tettei által, annál nagyobb esélye van arra, hogy beérjen negativ karmáinak oka.
Ez azt jelenti, hogy ha képes vagy szívedben felkelteni az együttérzést édesanyád iránt, akinek nincs eszköze a megszabaduláshoz, ha nem is tudod őt megváltoztatni, számodra az nem lesz többé bántó. Hidd el, senki SENKI nem ártatlanul szenved, édesapád és testvéred sem, pontosan mindenki azt tapasztalja, amit saját életével, életeivel megteremtett magának.
És ez, amit mondtam, nem az együttérzés hiánya, hanem az igazság, amit tudomásul kell venni. A tanítás azt mondja, a legnagyobb ellenséged a legjobb barátod, s a legjobb barátod olykor a legnagyobb méreg. Vajon miért? Könnyű szeretni egy édes kis gyermeket, vagy valakit, aki nagyon jó hozzánk. Ebben nincs semmi különös. Ám, gondoljunk bele, hogy sokszor ez sem megy.
Hát ezt sem a mában kell keresni. Próbáljunk csak meg olyan embert szeretni, aki fájdalmat, szenvedést okoz nekünk. Nos, ez egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy belenézzünk a tükörbe és azt mondjuk, én teremtettem ezt a helyzetet. Amikor ezt felismered, akkor van arra lehetőséged, hogy feloldd mindazt a karmikus terhet, amely a kapcsolatodat terheli. Én látom Édesanyámat és tudom, hogy ő sokkal rosszabb helyzetben van, mint én, mert én megkerestem és megtaláltam a megszabadulás eszközeit. Az ő számára nincs eszköz. Ebben az életében nem valószínű, bár nem lehetetlen. A leggazdagabb, látszólag legboldogabb embert sem tudom irigyelni, a leggonoszabbat sem tudom gyűlölni, mert én ismerem a megszabadulás módszereit, ők nem. Ezért csak együtt érző tudok lenni, mert tudom, hogy még hosszú szenvedés vár rájuk. Tekints így édesanyádra és hidd el, lehet, hogy te még borzalmasabb dolgot követtél el ellene valaha. Képzeld el őt, mint apró gyermeket, aki fél, aki nem tudja, mi történik vele, gondolatban tedd őt a szívedre, öleld meg és vigasztald. Nem vagyunk jobbak senkinél, csak más hiányosságaink vannak. Csak az elhomályosulásaink nem azonosak. Ezen kívül javaslom, saját magad is képzeld el kisgyermekként és szeretgesd meg önmagad.
Neked is szükséged van rá. Ezek a dolgok nem hit kérdései azonban.
A Titok az hitkérdés. Nagyon kell hinni abban, hogy működik. Akkor működik. Az elme működése és a karma kijátszhatatlansága nem hitkérdés, hanem tény. Aki azt akarja azonban, hogy régi karmái megtisztuljanak, illetve ne tudjanak beérni, azoknak viszont nagyon jó a Titkot gyakorolni a mindennapokban, mert ha valaki folyamatosan magas rezgésen tudja tartani magát, annak csak a jó karmái tudnak megnyilvánulni.
Ez is tény és a legnagyobb tibeti mesterek is így tartják. Nem fontos, hogy mások mit gondolnak rólunk, hogy mit adnak, mit nem adnak, az egyedüli fontos dolog az, amit mi adunk önmagunknak és másoknak. Érdekes azonban néha elég fejlett lelkektől azt hallanom, hogy "engem nem érdekel, mert ez úgyis az ő rossz karmája, úgyis egyszer visszakapja" ez sem tartozik az együttérző mondatok közé, pedig igen gyakori a "spirituális úton járok között" :-) Tehát, mindannyiunknak észnél kell lenni. Mit gondolunk, mondunk, teszünk.
Neked a megbocsájtás a sarkalatos kérdés, de magadon kell kezdened. Minden gyermek, akinek nehéz sorsa volt, önértékelési zavarokkal küzd és rengeteg bűntudatot hordoz. Ezeket kell feloldani, utána lehet a kapcsolatokkal dolgozni. Kérdezz nyugodtan.
Szeretettel üdvözöllek, és mindenkit.
Jogini



Drága Jogini!

Mindannyian Angyalok vagyunk.
Az Angyalok közül is a legjobbak, hiszen nekünk jutott az a kivételes lehetőség,
hogy itt lehetünk a Földön!-:)))
Sok boldogságot!-:)))

Szeretettel: E R Y
Élj a Szíved Erejével!



Kedves Ragyogás!

Köszönöm a tanácsot.Az EFT t vel.Nemrég próbáltam,és sok dologban segitett.



Kedves Rózsafa!

Köszönöm szavaid.Szerencsére Apura számithatunk,csak már belefáraft az egészbe az évek során és azért nem lép semmit,mert már nem hiszi h.változhat valami.Az én családomban meg szerencsére minden ok.és harmonikus.Szép napot!



Kedves jogini és kormorán!

Olvaslak benneteket, és feldereng bennem is hátrahagyott életemből, nehéz sorsom.

Korán elkerültem otthonról. Teljesen gyökértelenül tengtem-lengtem itt Budapesten a nagy városban, .... ám sikerült helyemet, mostani gyökereimet megtalálnom, és növesztenem, hogy helyt álljak az élet "viharában", ami nekem már nem igazán vihar, hiszen megtanultam nehézségeimből /is / tőkét kovácsolni. Az oldal rengeteget adott. Olvasom napi szinten, alkalmazom, tanulok, és tanítok ma már magam is. Erősítek minden embert, aki hozzám fordul.

Alap: Frank Outtlaw:
" Ügyelj gondolataidra- mert szavaiddá válnak. Ügyelj szavaidra, mert tetteiddé válnak! - Ügyelj tetteidre, mert szokásaid alapjai. Ügyelj szokásaidra, mert személyiségedbe épülnek. És! Ügyelj személyiségedre, mert az lesz a sorsod. " Ezt megtanultam és csípőből mondom... már a szokásaimig beépítettem magamba.

Más. A MEGBOCSÁTÁS-hoz segítség:

a H'o ponopono, és a EFT, a "kopogtatós" technikákkal!
http://www.thesecret.hu/node/8984
http://www.eft.hupont.hu/
A napi szinten sokszor elmondása ezeknek a szép szavainknak, hogy:
Sajnálom!
Bocsáss meg kérlek!
Köszönöm!
Szeretlek. Varázsszavaink ezek. Elstimulálják lelkünkben a magunkkal hozott, akár gyermekkorból is, frusztrációinkat:) dühünket:) haragunkat:)
Megbocsátó-Elfogadó Énünk kerül fölénk, és a világunkba rend költözik. Mert mi vagyunk a világ, ti, én, mi:) És ezt tükrözve vissza a kinti világ felé:) Harmónia-békesség-szeretet-megbocsátás- elfogadás:)
És szeretet. A csodálatos, békességet sugárzó:)
Áldás nektek is, mert megérdemlitek. Anikó



Kedves Kormorán!

Bár Joginitől vársz választ és érdemben nem is tudok hozzá szólni, mélységes szomorúságot éreztem amikor olvastalak. Mindig bánt ha szembe találom magam valakinek a sanyarú gyermekkorával. Már mint ha az egyik, főleg ha mind két szülője ennyire nem szeretve neveli gyermekeit.
Hiába tudjuk, mi választjuk Őket úgy ahogy gyermekeink minket, akkor is nehéz ezt feldolgozni. Fura ha egy anyából nem jönnek elő a szerető ösztönök. A bántalmazások, megaláztatások, nem törődöttségeknél aligha vannak borzalmasabb dolgok. Ha megengedheted magadnak gondolom előbb utóbb nálad fog lakni a húgod és akkor talán a Te szereteted begyógyítja majd az Ő sebeit is.
A megbocsájtás az egyik legnehezebb dolog és mint mondtam érdemben nem tudok segíteni csak együttérzésemet tudom kínálni neked, nektek.
Egy biztos Te már tudod milyen anya NE legyél és csak is a szeretet vezéreljen saját gyermekeid felé.Ez a legnagyobb erényed amit magadnak tudhatsz, mert a Te gyermekeid igen is tudják mi az szeretve, féltve, törődve lenni.



Kedves Jogini!

Minden elismerésem a tiéd. Az életutad nem volt egyszerű, de hál Istennek elfogadtad mindig a segítő kezeket és ezáltal megmentetted Önmagad. Csak is magadnak köszönheted, hogy megtaláltad gyermeki énedet. Minden embernek szembe kéne néznie Önmagával, mert fejlődni csak is úgy lehet sikeresen.
Jó volt olvasni téged!



Kedves Jogini!

Lúdbőröztem az irásodtól.Egy kérdésem lenne hozzád,hogyan tudtál megbocsájtani.Nekem nem megy.nem volt túl jó gyermekkorom.Anyám miatt.Mindenkin uralkodott(ik) a családba.Sokszor megvert,szidott...napi szinten.Ha megváltozna,érzem hogy meg tudnék neki bocsájtani,de erre nem sok esély látszik.Nekem már saját családom van,férj + 2 gyönyörű gyermek akiket imádok.Az a baj,h. a 11 éves hugom még otthon van.Bántalmazza,szidja minden nap,és csak azt nézi hol tud ártani másoknak.Szegény Apám is nem ezt érdemli.Egész életében dolgozott,még ma is,anyu meg soha.Én 5 éve jöttem el onnan.Kb.3 éve nem jöhet be fény a házba,mert nem engedi fölhúzni a rolókat.Amikor bemegyek,olyan mint egy kripta.A hugom barátait nem engedi be...ezt velem is csinálta,csak én erősebb voltam mint a hugom.Nem tudom mit tegyek.A hugom szólt h.Ő ezt már nem birja sokáig.Nemrég ittmaradt a hugom nálam pár órát,addig kidobta a kedvenc állatát,a hörcsögöt.Csak hogy sirni lássa Őt.stb.stb.Elnézésedet kérem h.igy rádzúditottam a gondjaim,de úgy érzem soraidból h.te már sokmindenen mentél át,talán tudsz tanácsot adni nekem.Köszönöm!