Angyal - pasziánsz

Angyal-pasziánsz

Három angyal üldögél a felhőn, lelóg a lábuk. Unatkoznak, nézelődnek. Minket figyelnek, embereket. Talán éppen téged. – Na, tessék, nézzétek meg. Már vagy negyven földi perce ül a számítógépe előtt, és bagózik.
Hirdetés

– Min töpreng?
– Valójában semmit. Sajnálja magát.
– Na, jó, ezért nem ítélhetjük el. Végtére is csak ember. Persze, hogy sajnálja magát, amikor épp most volt létszámleépítés a munkahelyén. Kirúgták. Ráadásul a pasija is lelépett.
– De könyörgöm, nem ezért rúgattuk ki! És nem is ezért tettük magányossá! Hanem hogy végre észhez térjen! Hogy kikeveredjen ebből a véghetetlen tespedésből, újra gondolkozzon, érezzen, tervezzen!
– Lehet, hogy most is épp gondolkozik. És tervez.
– Dehogy! Játszik!
– Játszik? De mit?
– Azt az infantilis számítógépes kártyajátékot! Pasziánszot. Ha ügyesen teszi egymásra a lapokat, nyer.
– Mutasd csak, hogy van ez?
– Tessék. Az ásszal kell indulni. Úgy nem jó. Pirosat csak a feketére tehetsz. Hé! Ne húzz rögtön új lapot! Előbb azokat kell megnézni, amiket a gép osztott!
– Azt csinálom, nem látod? Hú, ez tökjó!
– Azonnal hagyjátok abba! Gyermekded banda! Nem azért vagytok angyalok, hogy játszadozzatok! Inkább találjuk ki, mit csináljunk ezzel a nővel.
– Hát, igen. Kár volna érte.
– Naná, hogy kár! Nem azért invesztáltunk bele ennyi lélekszikrát, nem azért cizelláltuk hónapokig az agyát, nem azért öntöttük tele a maradék sötétlilánkkal, hogy elfecsérelje! Lélekszikrából meg logikai panelből például már alig van a készletünkön! Ha a földön lebzselők nem hasznosítják, amit kiosztottunk nekik, nem termelődik újra, és akkor megnézhetjük magunkat. A feje tetejére áll minden, kezdetét veszi a káosz!
– Ugyan! Minek ide annyi logika, meg rendszer. Sokkal izgalmasabb lenne, ha csak úgy maguktól kavarognának a dolgok.
– Naná! A fél földi életedet játéktermekben töltötted, szeretnéd, ha itt is csak kavarognánk, mi? Mint a rulett golyó!
– Miért kell ezt mindig az orrom alá dörgölni? Olyannak vagyunk kitalálva, hogy ha földet ér a lábunk, játszadozzunk. Ő is játszik, tessék.
– Gyertek csak! Bekapcsoltam a gondolatkivetítőt. Nézzétek! Ez a nő nem is játszik! A jövőt kutatja! Jósol! Feltesz egy kérdést, és rakja a kártyát. Ha sikerül kiraknia, vagyis nyer, azt úgy értelmezi, hogy valóra válik, amit kérdezett.
– Tényleg. Nem is rossz. Ezt én is szívesen kipróbálnám.
– Minek, te nagyagyú! Pontosan tudod, mikor mi fog történni! Ehhez persze rendet kéne tartanod az idősík-elemeid között. Ha mindent szanaszét dobálsz, persze, hogy fogalmad sincs, hogy ami körötted lebeg, az a földi idő szerint múlt-e, jelen vagy jövő.
– Szólj már neki, hogy szálljon le rólam! Folyton velem foglalkozik.
– Hagyd békén. Tudod jól, hogy itt mindenki a maga ura. Kiérdemelte, hogy itt lehet, hát ne piszkáld. Azt csinál, amit akar. Nem mindenki akarja tudni, mi lesz a földiekkel. Őt például nem érdekli. Nézd inkább a nőt, milyen gondterhelt az arca! Már megint rágyújt! Fú, már alig látom a füsttől.
– Tiszta hülye. Hát nem tudja, hogy a földi test nem bírja a nikotint?
– Dehogynem tudja. Csak nem érdekli. Most más dolgok érdeklik.
– Például mi?
– Most azt kérdezte a kártyától, hogy rendbe jönnek-e a dolgai a közeljövőben.
– Hogy lesz-e munkája?
– Például.
– És lesz?
– Várj csak, megnézem. Egy pillanat alatt meg tudom mondani, mert nekem, ugyebár, rendben vannak az idősík-elemeim.
– Cöcö. Nem kell célozgatni.
– Na, tessék. Hááát…
– Na, mondd már! Lesz állása?
– Kedvére való nemigen. Vagyis kedvére való volna ez, ha volna hozzá kedve. De nincs.
– Miért, mihez volna kedve?
– Honnan tudjam? Ehhez meg kéne néznünk az álmait.
– Nézzük meg. Most már kíváncsi vagyok.
– Hogy csináljuk? Álmosítsuk el, vagy mi ballagjunk át a földi idő szerinti tegnap éjszakába?
– Menjünk át mi. Hagyjuk, hadd játsszon addig. Hátha eszébe ötlik valami.
– Menjünk.
– Menjetek csak! Én maradok! Itt megvárlak titeket.
– Persze! Már megint a játékszenvedély! Nem bírsz elszakadni a kártyától, mi?
– Hagyd már őt békén. Gyere, megnézzük ketten.
– Jó, de várj, ne hagyj itt!
– A szárnyaidat nem hoztad? Hol hagytad már megint?
– Hát, azt hiszem...
– Szörnyű, hogy milyen rendetlen vagy. Na, gyere, kapaszkodj a lábamba. Mehetünk?
– Mehetünk.
– Na, tessék, itt az időautomata. Be is állítom. Földi idő, éjjel két óra. Oké?
– Nézzük. Hol van? Nincs is az ágyban.
– Nem jó, épp a klotyón ül.
– Akkor menj egy órával tovább.
– Megvan. Most jó lesz, fekszik, a szeme csukva.
– De nem alszik!
– Nem. Forgolódik.
– Gondolkodik?
– Az nem szó! Te jó ég! Képtelenség tisztán kivenni, annyi minden kavarog a fejében!
– Szegény, hogy meg nem bolondul!
– Várj csak, néhány panelt elkaptam. Hopp, itt egy gyerek. Aggódik a gyerekéért.
– De miért?
– Nem látom jól. Mintha félne. Fél, hogy az egyik egy rossz után jön a másik.
– De hát nem kapcsoltuk rá a turbó-büntetőt!
– Persze, hogy nem. Sőt, a standard-büntetőt se kapcsoltuk rá. Nem büntetésből alakultak így a dolgai. De ezt ő nem tudhatja. Az emberek nem hülyék, figyelik egymás sorsát, és tapasztalatokat gyűjtenek. Leszögezik például, hogy a baj nem jár egyedül, meg ilyen ostobaságokat.
– Te is tudod, hogy néha van benne igazság!
– Igen, de azt is tudom, hogy minden rosszban van valami jó.
– Hát, igen. Erre ők is rájöhetnének végre!
– Tudják ők, csak nem hisznek benne. Legalábbis, ha érintettek az ügyben.
– Hoppá, várj csak! A szegénység! Nyomorban látja magát, lepusztulva, alkoholmámorban egy koszos sátor alatt. Mocskos a ruhája, az arca, és kéreget. Mindenki odébb löki.
– Szegény. Szörnyű látomás lehet! El kéne venni tőle.
– Tudod, hogy az tilos. Ne felejtsd el, hogy a földi idő szerint a tegnap éjszakában vagyunk. A múltba nem avatkozhatunk bele.
– Jó, jó.
– Na várj, most, mintha kicsit csendesedne. Tisztul a kép. Szép arany és világoskék. Semmi borzalom.
– Biztos hozzánk szól.
– Olyasmi. Imádkozik. Felhangosítom, hallgasd csak!
– Nem hallom.
– Persze, mert már megint rendetlenkedik ez az ócska receptor. Hiába mondogatom az innovációsoknak, hogy ki kéne cserélni.
– Te hallod?
– Csak foszlányokban. Várj csak, beljebb hatolok a beszédközpontjába.
– Na? Hallod? Mondd már!
– Arra kér, hogy rendeződjenek a dolgok.
– De milyen dolgok?
– Azt nem mondja. Azt hiszi, mi úgyis tudjuk, hogy mire gondol.
– De hát mire gondol?
– Na, vajon mire. Karrier, szerelem, egészség... Konkrétan nem tudhatjuk, mert ő se tudja. Fogalma sincs, pontosan mit akar.
– Marha jó! És mi találjuk ki? Igazán adhatna tippeket legalább! Tekerj előre, hátha végre elalszik, és belekukkanthatunk az álmába. Talán megtudnánk, mire vágyik pontosan.
– Tessék. Fél négyre állítottam. Semmi. Négy óra, fél öt, semmi. Nem álmodik.
– Nem is alszik?
– Dehogynem. Nálunk van a lelke. Itt ül a sarokban. Odanézz!
– Tényleg. Fel se néz, nem szól senkihez. Teljesen begubózott. Hahó!
– Hiába hahózol, ha nem álmodik, nem lát minket.
– Szegény, még a végén depressziós lesz.
– Ha így folytatja!
– De miért nem küzd? Hisz még csak egy hete történt vele az a kis gebasz. Megnéztem az aktáját, előtte hosszú-hosszú évekig sikeres volt. Olykor még boldog is. Egy ilyen kis semmiségtől így kibukni! Lehet, hogy nem töltöttek bele elég gyári fájdalomcsillapítót?
– Inkább csak túl érzékeny. Érzékenyebb, mint a többiek.
– Nézd csak! Visszamentem egy héttel. Itt most álmodik.
– Na végre!
– Hm. Szép álom!
– Elvágyik onnan.
– El, bizony. Rendre, nyugalomra, biztonságra vágyik. Egész nap csak énekelne, hangjára összegyűlnének az élők, és mindenki boldog volna.
– Biztos kerub volt, mielőtt leküldtük.
– Lehet.
– Hát hadd énekeljen! Segítsünk neki!
– Nem lehet. Nincs hangja. Csak kornyikálna, és kiröhögnék.
– Hát akkor, talán… legyen költő?
– Áh! Ugyan. Semmi íráskészsége. Viszont, mintha a színekkel jól bánna. Nézd csak, ezt még hatéves korában festette. Egy angyal.
– No fene! Egész jól elkapta a lényeget. Hasonlít, nem? Hát akkor fessen!
– Festene ő, de fél. Az ott lent nem eladható. Nem adnak érte enni.
– Ja, kedvesem! Mindent egyszerre nem lehet! A művészet nagy ajándék, nem jár mellé vagyon! Hát még mi nem kéne?!
– Kihúzathatnánk a lottószámait. Minden héten játszik, ötösön is, hatoson is. Akkor festhetne. Nem kéne dolgoznia.
– Ez butaság, te is tudod. Mit festene az, aki egész nap csak dőzsöl! Elfogyna a lelkéből az a szép, sötétlila szín. Már alig van a raktáron. Sötétlila nélkül meg úgysem szólhat másokhoz.
– És újra boldogtalan lenne.
– Boldogtalanabb, mint valaha.
– Jó, de akkor mi legyen?
– Nem is tudom. Mit csinál a földi mostban? Még mindig a kártyát veti?
– Várj, mindjárt lenézek. Megfognád a lábam, hogy ki tudjak hajolni?
– Parancsolj. Na?
– Igen, a gép előtt ül, és játszik.
– És bejött neki?
– Hol bejön, hol nem. Folyton új meg új kérdésekkel bombázza a gépet.
– Tudod mit? Bízzuk a Sorsra.
– Bízzuk.
– És mi lesz az aktájával?
– Ráírjuk, hogy TÁJÉKOZTATÁSUL, meg hogy Tisztelt Sors, vezetői döntést kérünk.
– És ha túl sokáig ülnek rajta?
– Sokáig? Ne viccelj!
– Igaz. Időnk, az van.
– Van, bizony.

Aki végig olvasta, talán kapott valami pluszt, mindenesetre nekem teszik ezért megosztom veletek, bár lehet nem én vagyok az egyedüli ki rálelt már erre az írásra.

Címkék:

Hozzászólások



Tök jó mese,tetszik. Csak

Tök jó mese,tetszik. Csak nem értem a lényeget.