Szindbád életre kell...

"- Egy nap hajó futott be a kikötőbe, rajta Proteus jövője. Soha nem láttam még olyan szépet.
- Mi volt a hajón?
- Te."

Valahol, valamikor a nem is olyan távoli múltban egy hasonló párbeszéd zajlott le egy fiatal nő és egy férfi között:
"- Most úgy érzem magam, mint Szindbád...
- Miért?
- Megismertelek, és most legszívesebben elhajóznék távoli vizekre..."

Írtam már szerelemről, elengedésről, hogy a rossz az voltaképpen jó... És sok másról is... Utólag visszaolvasva jöttem rá, hogy MINDIG beleírtam a sorokba a probléma gyökerét! Vagyis nagyon is tisztában voltam a gondok forrásával, de akkor és ott mégsem akartam róluk tudomást venni...

Tapasztalta eddig bárki azt, hogy milyen érzés, amikor küzdenek érte? Hogy igazán akarják? Hogy tényleg a másik mindene, a világának a közepe? Én igen... Többször is... De mostanra tudom, milyen az, amikor önmagamért szeretnek, és akarnak, nem pedig egy kialakult képet. Tudom, hogy magamat adhatom, és a saját életemet élhetem, nem pedig másét. Egy férfiét, mint ahogy tettem oly sokszor oly sok éven át.

Adva volt egy férfi az életemben. Aki akkor... nos... igazából még nem volt férfi, nem volt tudatában annak, hogy milyen potenciálok rejlenek benne. A párkapcsolatait is ennek tükrében választotta meg. Nyilván az eredmény sem volt túl fényes... Egy fantasztikus barátra leltem benne, és olyan mértékű harmónia alakult ki közöttünk, ami kevés embernek adatott meg. Elfogadta a szép, fényes és a sötét oldalamat is. Beavattam életem, múltam apró pillanataiba is, fájdalmaimba. Olyan fájdalmakat mondtam el neki, melyeket hosszú évek óta, van amit pontosan 12 éve hurcoltam magammal. Mindkettőnket meglepett ez az intenzitás, hogy ennyire együtt tudunk mozogni a világban... Történetemben innentől kezdve Szindbádként fog szerepelni...

Szindbád egyszer teret engedett a "többlet"-érzéseinek felém, de onnantól kezdve azon volt, hogy elnyomja, hogy elengedje, hogy megszabaduljon tőlük. Ugyanakkor beszélgetéseink során szívta magába azon információkat, hogy az én milyen férfit tartok, FÉRFI-nak.
Szindbád elkezdett átalakulni. Elkezdte ledobni magáról az úszógumit, zsírban több mint 10 kg-t fogyott és izomban jött vissza egy jelentős része. Végtelen jó genetikával rendelkezik és fejlődése rendkívül látványos volt. A külsőségeken kívül számtalan belső tulajdonságot tett magáévá, mint egy igazi kaméleon.
Ekkor még nem vettem észre, hogy mi történik vele, hiszen mindennap találkoztunk, láttam őt. Voltaképpen Lotharral való kapcsolatom foglalta le a gondolataimat, mivel semmi sem alakult úgy, ahogy érzésem szerint kellett volna. Egyre inkább éreztem, hogy nem vállalja fel az újrakezdésünket, hogy randikból és koleszos hangulatú "felnőtt-programokból" állt a kapcsolatunk. Utazott mindenfelé, hiszen nyár volt. De engem nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy voltaképp parkolópályán vagyok.

Egy barátommal történt beszélgetés nyitotta fel a szememet Lotharral kapcsolatban. Elmondtam, hogy 1,5 év elteltével én nem arra vágynék, hogy a két hónappal az újrakezdés után még mindig azon morfondírozzak, hogy vajon miért nem töltünk együtt egy éjszakát, ahogy az a felnőtt emberek "szokták". Azon kívül, hogy Lothar szavaival élve "óvatos, és nem akar elsietni semmit". Én megmondom teljes őszinteséggel, túl öregnek éreztem már magam ehhez a tinédzseres játékokhoz.
Erre ez a barát, aki egyben gyógyító is, azt mondta nekem, hogy neki ez úgy tűnik, hogy éli az életét, és a "tenyész kancáját" majd előveszi a fiókból, amikor épp neki úgy tartja kedve. MAJD Ő megmondja, hogy mikor lesz az első éjszaka, MAJD Ő megmondja, mikor lesz összeköltözés, urambocsá család. Nem számít a nő kívánsága.
Ekkor éreztem azt, hogy elszakadt bennem valami és befejeztem a kapcsolatunkat.

Szindbád mindig, mindenben mellettem volt. A boldogságomat kívánta. Végtelen szomorú volt, és dühös, hogy az "álom hercegem", így bánik velem. Próbálta folyamatosan mentegetni őt, mivel az én közvetlen környezetem már rég látta azt, amit nekem is meg kellett volna látnom. Ő "Elit" én "Proli". Ég és Föld az, ahonnan jöttünk és az ebből származó mentalitásunk.
Szindbád mellettem volt, amikor a lakótársammal teljesen elromlott a viszonyom és nem volt hová mennem. Vele ill. nála, a lakására mentem (vidékre nem akartam hazaköltözni). A munkánk így is összekötött, de legalább nyugodt éjszakákat tölthettem el, nyugodtan tudtam aludni.
Sokszor vágytam Lothar ölelő karjaira, de Lothar nem akarta megadni, mert "még nem látta itt az idejét ennek". Vágytam arra, hogy védtelen nő legyek, aki óvó karok ölelik át és vigyázzák az álmát. Vágytam arra, hogy betegségem következtében újra és újra kiújuló fájdalmaimat a szerelmesem lágy suttogása és testének melege enyhítse... De Ő nem volt mellettem, mert "nem kell elsietni".
Lothar nem tudott ezekről, mert eltávolodtam tőle. A kapcsolatunk gokartra és mozira szorítkozott. A betegségemet, védtelenségemet Szindbád óvta, vigyázta, gyógyította, ahogy azt egy barát megteheti, azon keretein belül...

Lothar nem volt, otthonom sem volt...

Egy késő esti zuhany után, alig vártam, hogy végre lefeküdjek és mentem be a szobába. Akkor Szindbád jött velem szemben és éreztem, hogy most nem a két barát áll egymással szemben... Hanem egy Férfi és egy Nő...
Végtelen zavarban éreztem magam és folyamatosan szidtam magam, hogy Marina, szedd már össze magad, hiszen Ő Szindbád. Tudod, a barátod. A testvéred.
De már rég nem egy kisfiú volt, akit megismertem. Nem a pihe-puha kismackó. Hanem egy kemény, izmos testű FÉRFI. És ez hosszú idő elteltével elkezdett behatolni a tudatomba... az érzékeimbe... A kiéhezett érzékiségembe...

Természetesen a kapcsolatunk jellegét tiszteletben tartva igyekeztem elhessegetni az érzést, de Szindbád ismer engem és észrevette, hogy valami történt bennem, viszont ő is tiszteletben tartotta a némaságomat és a belső világomat. Nem kérdezősködött... kivárt...
Lavinaként indultak meg az események... Hirtelen észrevettem az illatát (ami ez eddig semleges volt), néztem a kezét vezetés közben, és amit eddig is tudtam, most éles tőrként hasított az elmémbe, hogy mennyire gyönyörű keze van. Miért fontos ez? Valamiért kialakult bennem a tökéletes férfi kéz ideálja. Egy kapcsolatomban sem találtam meg azt a kezet, ami igazán tetszett. De Szindbádé finom, érzéki és egyben férfiasan erős, az ujjak megfelelő hosszúságúak, kecses és egyben férfias forma, lágy tapintással... Imádtam nézni, ahogy elfordítja a kormányt, ahogy sebességet vált. Nem a férfiakra jellemző durvasággal és nem is a lágy, ámde nem szép kezű férfiak mozdulataival.
Egyszerre volt elegáns a mozdulata és érzéki.
Észrevettem, hogy feladja a kabátomat, hogy kinyitja az ajtót előttem, kihúzza a székemet, hogy fejből rendeli az italt, amit szeretek (abban a sorrendben, ahogy szeretem, ha épp a prioritásban nem szerepel valami az étlapon: limonádé, almalé, meggylé). Pedig mindezt eddig is megkaptam, de mostanra valahogy felértékelődött a jelentősége. Mindig ezt az eleganciát és természetes lezserséget kerestem. Hogy valaki nem azért nyitja ki nekem az autó ajtaját, mert "vagy az autó, vagy a nő az új".
Én meg nem tudtam, hogy hová tegyem ezeket a furcsa érzéseket.
Azt vettem észre, hogy a nők, azok a nők, akik eddig észre sem vették ezeddig Szindbádot, mostanra megakad rajta a szemük. A kisugárzási szintje hatványozottan emelkedett. És azóta is...

Aztán egyszer megtörtént. Szindbád szokásához híven rátapintott egy 12 éves titkomra és lefejtette róla az acélpántokat, mintha csak egy gomba héja lenne... összeomlottam, de igyekeztem tartani magam. Hosszú évek óta nem is gondoltam már erre én magam sem... Elrejtettem. Elmenekültem a helyzetből, de Szindbád utánam jött. Bocsánatot kért azon a lágy hangján, aminek soha nem tudtam ellenállni és magához vont. Belőlem kitört a zokogás, Ő pedig ringatott engem, mint egy babát... Aztán egyszer csak megváltozott valami... Már nem a vigasztaló adó és vigaszt kereső állt egymással szemben. Hanem először az útjára engedett FÉRFI és NŐ. Ott álltunk nagyon sokáig egymás karjaiban és vészesen közel az ágyhoz. De az elveink végül győztek. És minden visszarendeződött a régi kerékvágásba.

Legalábbis én azt hittem.
De minden megváltozott. Akárhogy lepleztük és próbáltuk a barátságot "erőltetni". A felszín alatt ott volt a nagy betűs VALÓDI ÉRZELMEK, VÁGYAK.

Törvényszerű volt az, ami ezek után következett be.

Most már együtt hajózunk veszélyes vizeken, ladikunk sokszor kap léket, de befoltozzuk. Pedig soha nem randevúztunk. És mégis kitartunk egymás mellett jóban és rosszban.
Menedéket nyújtott nekem, viszont mára egyikünk se akar változtatni ezen a helyzeten.
Együtt élünk, együtt sírunk és örülünk. Minden gondolatomat meg tudom osztani vele, igazi társam. Párom. Nem kell titkolóznom, elrejtenem a gondolataimat. Nem is tudnám! Ismeri minden arcrezdülésem. Ismeri az igazi Marinát, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Soha senki felé nem nyíltam meg úgy, mint Szindbádnak és ezzel ő is így van.
Azóta Férfiassága egy cseppet sem csorbult. Csak erősödött. Elkezdett kiteljesedni. Azok, akik ismerték őt csak pár hónappal ezelőtt megdöbbenéssel látják a változást. Amikor megnéztem a róla készült képeket, azokból az időkből, amikor megismerkedtünk, alig tudtam elhinni, hogy ez ő.

Szindbád végig élte mellettem, hogy a barátja ismerkedett meg velem először akkor, amikor Lotharral egy újabb szünetet tartottunk. Majd végig élte Lotharral való egymásra találásunkat. Sőt! Ő volt szinte az egyetlen, aki pártolta és támogatott a döntésemben. Azt kívánta, hogy boldog legyek. És ha én ezt Lothar mellett találom meg, akkor legyen Lothar...
És közben belül szenvedett... Hiszen két férfi karjai között is látott... Újra és újra megpróbálta elengedni Szerelmét irányomba és én most hálát adok az égnek, hogy ily hosszú időn keresztül ez mégsem sikerült neki.

Már nem tudom elképzelni, hogy ne legyen része az életemnek, Szindbád lett a levegőm...

Azt hiszem a vonzásban nem az a legfontosabb, hogy azt vonzzuk be: Gipsz Jakabbal szeretném leélni az életemet. Hanem azt, hogy azzal a Férfival szeretném leélni az életemet, akivel életem végéig boldog leszek, harmonikusan tudunk egymással élni, és a szerelmet újra és újra fel tudjuk támasztani a másikban, magunkban. Hogy gyönyörű családunk legyen, egészségben és boldogságban. Hogy az adott jelenben ki az, az lényegtelen. A fontos, hogy hosszú távon találjuk meg...

Lothar körül túl sok volt az illúzióm, a felépített álmok. És én azoknak az álmoknak éltem, a jelen helyett, ahol sok mindent megláttam volna... És így... nem Lothart kellett elengednem, hanem el kellett temetnem azt a későbbi Angie-t, akit teremtettem. Önmagamat kellett eltemetnem, megsiratnom és meggyászolnom.

Lothart ismerve, rövidesen talál egy újabb hölgyet (bár tudomásommal már talált is, egy régi-új kapcsolata van), és kívánom, hogy lelje meg azt, amit én találtam meg Szindbád oldalán...

Marina: "majd én vigyázok rád..."

Szeretettel:
Pszichogirl

Hozzászólások



Kedves Alfajáró

Köszönöm szépen!

Igazából rajtunk áll, hogy mit vonzzunk be a jelenben :) Ennek fényében alakul a jövőnk :)