Folytathatom? - Emlékül Nekem.... és mindazoknak, akik emlékezni akarnak...

Hogyan is kezdődött?... Megszülettem….
De idáig talán nem is érdemes visszamenni az időben, hiszen mint mindenki más, én is gyerek voltam, a szüleimnek szép, okos és kedves, másoknak pedig ízlés szerint.

Túl a gyerekcsínyeken, az első piros ponton, majd a jó és rossz osztályzatokon, nekem is eljött a pályaválasztás ideje. Dönteni kellett. Naná, hogy nem volt könnyű, hiszen kiskamaszként az ember lánya sokkal inkább más dolgokkal foglalkozik, mint hogy mi akar lenni majd akkor, amikor már igazán nagy lesz.
Volt ugyan osztálytársam, akinek konkrét elképzelései voltak a jövőt illetően:

„Ha nagy leszek, melltartó leszek.”,

de nekem ennél valami élhetőbbet kellett keresnem.

Imádtam minden olyannal foglalatoskodni, amihez a képzeletemet és a két kezemet kellett használni. Folyton alkottam valamit, megtanultam pl. gyönyörűen kézimunkázni.
Mindemellett szerettem emberek közt lenni, mindegy volt, hogy gyerek, vagy felnőtt az illető.

Azt gondoltam, hogy fodrász akarok lenni. Akkor arra még nem is gondoltam, hogy milyen szakmával, mennyi pénzt lehet keresni, hogy ez később mennyire fontos lesz. A pénz nem érdekelt. Nekem ez tetszett. Folyton emberek között, és folyton alkothatnék…

(Ahogy ma már ismerem magam, meg sem álltam volna a „hajszobrász” cím eléréséig.)

Nem fodrász lettem…. Szüleim, akikkel mindig (kamaszként is) baráti, őszinte, és szeretet teljes volt a kapcsolatom, igyekeztek lebeszélni az általam választott szakmáról:
„egész nap állni kell, szagolni a dauer vizet, elviselni a kötözködő kuncsaftokat akiknek semmi nem jó, ráadásul még érettségid sem lesz…”

Meggyőztek. Így kerültem a jó nevű, szigorú, elvárásokkal kikövezett közgazdasági szakközépbe….

Már első alkalommal amikor beléptem az épületbe, levert a víz. Valahogy még az iskola „szaga” sem volt szimpatikus. Katonás rend, síri csend… Mi más is lehetett volna egy olyan helyen, ahol pontos, precíz, megbízható szakemberekké akarnak bennünket nevelni?... Értettem én, de valahogy a kamasz lelkem mégis tiltakozott….

…Begyűjtöttem néhány egyest, jó néhány figyelmeztetést, majd igazgatói intők sokaságát. Bandáztam, fiúztam, cigarettáztam, rock koncertek és klubok látogatója lettem, nem csak hétvégén. Hullán jártam be a suliba, összeírkált csöves farmerban, szimatszatyorral a vállamon. Húúúú de kilógtam a sorból….
Nem bírtam elviselni a szigort, és az elvárásokat. Utáltam azokat, akiknek készen volt mindig a leckéjük, és iskola után rohantak haza tanulni. Engem vártak a suli után, és már mentem is a magam szórakozására. Nem értem a mai napig sem, hogy a sokadik figyelmeztetés és intő után miért nem tanácsoltak el….

Másképp csinálták… Alattomos, szemét módon, úgy, hogy lehetőleg fájjon…

Nem voltam hülye, tanulás nélkül is ragadt rám valami az órákon, az ofőm magyart tanított. Majd egyszer csak négy szem közt közölte, hogy meg akar szabadulni tőlem. Gyűlölt, és gyűlölte, hogy kilógok a diákjai sorából. Gyűlölt, hogy neki jóval a 30-on túl se férje, se barátja, engem viszont az iskola előtt várt az éppen aktuális barátom. Csak annyit mondott:
„Meg foglak buktatni magyarból. Akármilyen biztosan tudod az anyagot, akkor is fogok tudni olyat kérdezni, amire nem tudod a választ.”
Így történt… Dolgozataim osztályzatai sorban ezek voltak:
- tartalom: 1
- helyesírás: 5
- külalak: 5

Volt, hogy megkérdeztem hogyan adhat sok oldalas tartalomra egyest, csak oda vágta: „pongyola fogalmazás” ha tudná hogy dolgozatomban kinek az írását közöltem…. Nála okosabbét… de mondhatta.

Tanultam, nem csak a saját, de gimnáziumi és minden más összeszedhető anyagból. Magyarból többet tudtam, mint az egész osztály együtt véve, mégis a pótvizsgán kötöttem ki…
Jó tételt húztam, kitűnőre pótvizsgáztam a másik magyar tanár szerint aki ott ült a „nagy vizsgabizottságban”, de az ofőmnek volt még egy kérdése, amire nem tudtam a választ, és a másik szaktanár véleményét figyelmen kívül hagyva, beírta az elégtelent….

Soha, de soha senkit nem tudtam gyűlölni. Nem ismertem ezt az érzést. Igazából ezt a nőt a mai napig azt mondom: gyűlölöm. Félelmetes az érzést megtapasztalni.

Szüleim vállán kisírtam magam, és úgy döntöttem, most már bármi lesz is, elvégzem ezt a sulit, de munka mellett, esti tagozaton.
Hirtelen felnőttem, tudtam, hogy nem a könnyebbik utat választottam. Dolgozni kezdtem és iskolába jártam. Ugyanaz a követelményrendszer, ugyanazok a tételsorok mint a nappalin, csak munka mellett. De szabad voltam, szabadon döntöttem. Tetszett! Úgy éreztem, azt csinálok, amit akarok!
Az iskolában az esti tagozaton nem kellett bújkálni a szünetekben a cigarettával a női WC-ben. Kijöttem a teremből és azonnal rágyújthattam. (Akkor még lehetett mindenhol). Ha nem mentem be, nem fenyített senki intőkkel, igazolatlan hiányzással. Nem volt napi szintű kötelező házi feladat. Negyedévenként kellett számot adni a tudásunkról írásbeli és szóbeli vizsgákon.
Éltem az életem, jól éreztem magam, haladtam…
Gyorsan kinőttem a kamaszkorból a velem iskolába járó felnőttek között. Ezalatt megismertem, milyen gusztustalan tud lenni a világ, és az ember csak úgy tud boldog lenni, ha saját magát azzá teszi, és a legnagyobb kakiban is talál a lelkének valami pozitívumot.

Azt hiszem, én akkor boldog voltam…

Kedves volt ofő! Én nyertem, annak ellenére, hogy te azt mondtad, soha senki nem lesz belőlem! Könyvelőként, pénzügyi ügyintézőként simán érettségiztem. (ja és van folytatás!)

Az ofőmet azóta egyetlen egyszer láttam az utcán. A szemébe nézve mentem el mellette, megismert. Nem köszöntem, de a gondolatom elérte, abban biztos vagyok: „Mégis csak vittem valamire, de te pont olyan zombi vagy, mint amilyen hosszú évekkel ezelőtt voltál!”

Mint mindenki más én is jártam iskolába. Sőt most is járok, és minden nap járok. Bár itt nincsenek iskola padok… ÉLET ISKOLÁJA… Sokszor hallani és látni ezt a kifejezést. Elcsépeltnek, semmit mondónak tűnik. Pedig nagyon nem az!!!
Születésünktől fogva, észrevétlenül kapjuk az információkat, ha fogékonyak vagyunk rá, tanulunk. Ha nem, lemaradunk, nem érzünk, nem tapasztalunk, fabábuként élhetjük az életünket…
Keresni kell mindenben a jót!
Ha akarod megtalálod, és a legszörnyűbb akadályokat is könnyedébben kűzdöd le.
Igaz, mindig utólag érzékelheted mindezt, de csak akkor, ha tiszta szívvel tudsz visszaemlékezni a történtekre.
A borzalmas időszakok is megszépülnek egyszer, ha szeretettel, tiszta lelkiismerettel gondolsz vissza rájuk….

Hozzászólások



Osztályfőnököd életének legnagyobb tévedése voltál? :)

Ha nem ismernélek, kételkednék írásod néhány gondolatának igazában. De ismerlek, s tudom, hogy kevés olyan talpraesett, "pongyolán" fogalmazó :))) nőszemély van, mint te. Ráadásul hihetetlen sokoldalú, szinte mindenben tehetséges. Ja, és grat ehhez az új oldalhoz /is/! :)



Szia!

Jó volt olvasni soradat és visszaemlékezni "iskolás" éveimre és azon túl is.
Szerintem a világ a kis gyermekekig bezárólag szép. A gubanc Nagyéknál kezdődik. Ha tudnám melyik szálat kell meghúzni, én meghúznám, had boruljon.:))) Talán érzéssel, sok sok türelemmel.
Üdv: Éva



" most is járok iskolába, és

" most is járok iskolába, és minden nap járok, bár itt nincsenek iskola padok… Mert ez az ÉLET ISKOLÁJA… Sokszor hallani és látni ezt a kifejezést. Elcsépeltnek, semmit mondónak tűnik. Pedig nagyon nem az!!!
Születésünktől fogva, észrevétlenül kapjuk az információkat, ha fogékonyak vagyunk rá, tanulunk. Ha nem, lemaradunk, nem érzünk, nem tapasztalunk, fabábuként élhetjük az életünket… " tetszik nagyon:) Élj vidámabban, tudd, hogy van miért, és csak tedd:)

YES.
YOU.
CAN.
Megtudod csinálni.



Szia

Nagyon jó volt olvasni soraidat, igen, sok igazság van benne.
Életünben mindig akad egy ilyen "magyartanár", nem is könnyű az adott
élethelyzetben ezen túllépni, de szeretettel le lehet küzdeni!
De tudod, hogy ezek a dolgok is azért történnek velünk, hogy erősítsenek!
Azt gondolom, az élet a legjobb iskola!
Szép napot kíván neked: Csilla